ÉS AKKOR 86. – Minisztérium

A Hitelben volt is ilyen című rovat. Az ott megjelent írások nagyon nagy erővel arról szóltak, amiről korábban a kommunizmus idején nem lehetett beszélni. Az első és második világháborús szörnyűségekről, az elszakított nemzetrészek magyarjainak megpróbáltatásairól, a cenzúráról, 1956-ról, szóval, átszakadt a gát. A magántörténelmekből összeállt valami hallatlanul izgalmas kép a mögöttünk hagyott évtizedekről.

Az És akkor-ok nem célozták meg az izgalmakat. Persze, nem is akarnak unalmasak lenni. Olyan összefüggések kerülnek elő általuk, amikre korábban nem gondoltam. Egyébként sem szándékosan, sem véletlenül nem törtem annak a teljességnek a bemutatására, ami az én elmúlt évtizedeimben megéltem. A történeteim mozaikdarabok. Képek a fényes vagy éppenséggel ködös időkből.

Valahogy azért rendet kell tartani az utónaplóban, lehetne itt mindenféle posztmodern fogást előszedni, megcsavarni az időt, ugrálni benne, de ahogy haladunk előre, és közelítünk a jelenhez, úgy válik egyre határozottabbá az, amit soha nem tudunk elkerülni: az időrend. Az idő rendje, a volt-van-lesz kikerülhetetlen ritmusa. Kár hadakozni az emlékek ritmusával, azok úgyis jönnek, úgy, ahogyan ez a rend diktálja.

Bekerültem tehát 1999-ben az Agrárminisztériumba. A sajtóosztályon dolgoztam. Érdekes munka volt. Már maga a közeg, az Országházzal szemközti hatalmas épület boltíves folyosóin a hivatalnokok százaival. A férfiak öltönyben, a nők kiskosztümben. Így köszöntek egymásnak: Szervusz, üdvözöllek! A rengeteg irodában mindenféle mezőgazdasági szakterület irányítói, felelősei. A sajtóosztály vezetője Várkonyi Balázs volt. Fiatalokkal vette körül magát, közülük a velem korú Bágyoni Szabó István erdélyi író, a Pesti Hírlap korábbi munkatársa, Zétényi Zoltán fotóművész és én a kezdetekben kilógtunk. Az idő múlásával aztán mindenféle görcs nélkül megértettük egymást a fiatal hölgyekkel: Janek Rékával, Péntek Orsolyával. Később odakerült a tüneményes Zima Bernadett, akinek szarvasi esküvőjén volt szerencsém találkozni az ott, a vőlegény mostohájaként megjelent Kertész Imrével. Ismerősként üdvözölt, az mondta mi már be vagyunk mutatva egymásnak. Igen bólintottam, az Esterházy-karácsonyon.

Az irodalomhoz a minisztériumban nem sok közünk volt. Hát miért is lett volna. Nem azért voltunk ott, hogy művészkedjünk. Rövid idő elteltével a sajtóosztály dolgozói is öltönyben, kiskosztümben suhantak a folyosókon, emelkedtek fel és ereszkedtek le a páternoszteren. A feladatunk az agrártárca sajtóügyeinek irányítása volt. Interjúkérelmek kezelése, a szakújságírók meg úgy egyáltalán a sajtó folyamatos ellátása információkkal. Aztán volt izgalmas részmunka is, beszédvázlatokat írni a miniszternek meg a vezető tisztségviselőknek. Emlékezetes esemény volt, amikor egy március 15-i Bágyoni Szabó Istvánnal közösen írt ünnepi beszédünket reggel bevittük egy államtitkárhoz, aki azt másfél óra alatt az ünnepség kezdetére szóról-szóra bevágta. Hihetetlen, néztünk egymásra szerzőtársammal a díszterem ajtajában, azért erre mi nem lennénk képesek: két oldalt bemagolni. Különös tisztelettel kezeltük a későbbiekben a csodálatos, fotografikus memóriával megáldott agrárszakembert.