Művész páholy
A befelé választott utak
Interjú Tamás Menyhérttel, a nemzet művészével
– Hogy lehetséges az, hogy ön ötéves korára végigmenetelte a második világháborút?
– Hadikfalván születtem 1940-ben, és egyéves voltam, amikor a bukovinai székelyeket Bácskába telepítették. Mire Kisdorogra ért a család, már majdnem ötéves voltam.
– Az ön köteteiből is derül, hogy ez a vándorlás, de még a letelepedés is szörnyű megpróbáltatásokkal járt.
– A legtöbb helyen elzavartak minket a vándorlás során, még akkor is, ha csak vizet kértünk. Bácskában, ahová letelepítettek, nem maradhattak a bukovinai székelyek, mert Tito partizánjai nem hagyták, hogy békésen éljünk ott. Tolnában és Baranyában azoknak a sváboknak a házait kapták meg a székely családok, akiket mint folksbundistákat kitelepítettek, és ezek miatt is sok feszültség volt a svábok és a székelyek között.
– A szokásaikat, kultúrájukat az új környezetben is megtartották a bukovinai székelyek?
– Igen. Míg Kisdorogon éltünk, a szüleim mindig vittek a guzsalyasba. Ott mindenki énekelt, táncolt, és ott hallottam az olyan meséket, mint például a Fehérlófia.
– A Szent Anna-tó regéjét is, amelyből egy nagyon különös a líra, a próza és dráma határán álló műve született?
– Ezt a rege is rögtön megfogott, meg is tanultam.
– Ön 18 évesen elhagyta a családi házat, és Budapestre ment, ahol két évig segédmunkásként dolgozott.
– Két kofferrel mentem Budapestre, semmi más kincsem nem volt azokban, mint az Olcsó Könyvtár 96 kötete. Ebben a sorozatban Móricz Zsigmondhoz is hozzáfértem. Ezeknek a könyveknek a nagy része már nincs meg, újabb kiadásokra cseréltem őket.
– „Később azonban sorsom a gyárba vitt, és a mindennapok tapasztalásán kellett bepótolnom mindazt, ami másnál esetleg a bölcsészkari órákon szinte készen volt” – idézi öntől Botlik József a Somogy folyóiratban a segédmunkás évek kapcsán.
– Illyés Gyulának panaszkodtam egyszer, hogy milyen jó annak, aki könyvtárszobába születik. Az felelte: „Ami neked van, az nekik soha nem lesz.” Az élményre, a tapasztalásra gondolt. Nem tudnám úgy ábrázolni a gépi ember világát, ha nem éltem volna köztük. Ezért vagyok hálás az üzemi újságírással töltött évekért is.
– Három verseskötet után jött az első prózai mű, a Vigyázó madár 1981-ben, amely revelációként hatott a szakmára és az egész magyar értelmiségre. Ebben a kötetben a fiú, aki elment a nagyvárosba, táviratot kap, hogy haldoklik az édesapja. Hazatér, még tudnak beszélni egymással, és az apa meghal. Látjuk a székely virrasztást, temetést, tort, és utána a fiú mindenkit kérdezgetni kezd, hogy ki volt, milyen ember volt az ő apja. A legszebbet a feleség, a fiú anyja mondja:
„Hátát nekivetette az oszlopnak, és mintha külön dóga lett vóna az égi és földi világval, megosztotta magát a csillagokval, főddé, fává, madárra változott, mikor melyen vót a lelkülettye. Ült, mintha reja maradt vóna a mező, a termés, a gyökerek, az eső, a tiszta ég vigyázása.”
Ön szerint mi az, ami olyan nagy hatással volt ebben a könyvben a nyolcvanas évek eleje olvasójára?
– Teljesen újdonság volt a stílusa, a nyelvezete. Nem akartam kizárólag székelyesen írni, mert úgy mások is írtak. Nekem meg kellett teremteni ezt a mai modern költői nyelvet. Tamási Áron mindig felékítette a mondatait, én pedig megfosztom a díszítményeitől a szöveget, és ettől lesz érdekes a nyelvezet, hogy szigorúbb, tömörebb és többet mondó.
– A két küzdés között a Tamás Menyhért hazaútja című kötetben is számos kritika szól a Vigyázó madárról, de van egy olyan könyv, amelyben hatvanhat szerző ír erről a vékony könyvecskéről. Amikor kiadták a kötetét, önhöz milyen formában jutott el, hogy ekkora nagy a siker?
– Például a Szigligeti Alkotótáborban többen is dedikáltatták velem a könyvet. Később megtudtam, hogy Nobel-díjas írónk megvett belőle tíz példányt, és osztogatta a többieknek azzal, hogy ezt olvassátok el.
– Visszatérve Tamási Áronra, önök személyesen is találkoztak egymással. Kapott-e valamilyen intelmet tőle az írással kapcsolatban?
– Azt mondta, arról is lehet regényt írni, ahogy egy falevél lehull a fáról. Kivitt engem sétálni a domboldalra, a kálváriára, Kisdorogon, még akkoriban, amikor a Szirom és boly című regényéhez gyűjtött anyagot az ott élő bukovinai székelyektől. Abban a regényben is elszakadt kicsit a jelen világtól. Ő csak így tudott fogalmazni, hogy megemelte a valóságot, a képeket megszöktette. A nyelvezete félelmetesen szép és gazdag.
– Az ön nyelvezete miben más, mint az övé?
– Én a nyelvújítás előtti nyelvet hoztam magammal. Bukovinába ezt a nyelvet vitték ki, akik a mádéfalvi veszedelem után áttelepültek. Őket nem érte a nyelvújítás, mert elszigetelten éltek. Ezen kellett elgondolkoznom, hogy nekem nem elég, ha székelyesen írok, mert akkor semmit nem írtam. Székelyesen mások is írtak könyveket. Hanem kell egy olyan nyelvezet, ami teljesen a sajátom, és ami nyelvezetben teljesen mást ad. Ennek köszönhetem azt, hogy idáig eljutottam. Mert először mindenki kacagott rajtam. Azt mondták, hogy olyan csúful beszél. Én meg sosem törődtem azzal, ki mit mond.
– Móricz Zsigmond is megküzdött azzal, hogy egy másik tájnyelv, az őzős alföldi tájszólás felhasználásával egy különleges és nagyon erőteljes irodalmi nyelvet hozzon létre. Őt is kicsúfolták, például a Rózsa Sándor miatt. De már a Sáraranyban is tájnyelviesen írt.
– Nézze, itt van a falon. Három képet összeragasztottam róla, és azt mondtam, hogy ez nálam egy. Móricz Zsigmond az életet figyeli, dolgozik, és utána pihen. Sokat piszkálták, hogy a nyelvezete egy kicsit híg. Rajongásom máig megmaradt iránta. Ő is megmaradt az emberekben. Csak már nem divat az egyszerű hétköznapi emberekről írni. Ez túl szegényes egynémely mai írónak.
– A Vigyázó madár egy vékony könyvecske.
– A többi könyvem is ilyen vékonyka. Azt mondtam, hogy a bőbeszédűségnek ma már nincs helye. Nincs az embereknek annyi idejük, hogy olvassanak, ha már olvasnak, akkor nagyon szűkszavú legyen, és olyan nyelven, ami befogadható, de ha nem, akkor később meg lehet kedvelni még Azon sem voltam megsértődve, amikor azt mondták, hogy ez a nyelv elavult. Ilyen régiséget én hogy hoztam magammal? Az egyik József Attila-szavalóversenyen egy győri tanárnő pedig azért omlott össze, mert felkészült az egyik prózai szövegemből, és azt mondta a zsűri elnöke: „Ezt a zagyvaságot!”
– Azért van, akitől ez inkább dicséret. Ismerünk még egynéhány „zagyva” költőt és írót a magyar és a világirodalomban.
– Így van. Németh Lászlónak van egy szép mondata a lelki restségről. Az én meglátásom szerint azokra gondolt, akik megelégszenek a felemás gondolkodással és ábrázolással. Nagyon sok értelmiségi ember elérte a magaslatát, és a többi már nem érdekli őt.
Amikor versrovatvezető lettem a Szép Szónál, akkor én öt-hat éven át mindennap hajnalban keltem, és reggelig, míg elmentem dolgozni, olvastam a világirodalmat. Azt gondoltam, ha én döntöm el, ki milyen verset írt, akkor tudnom kell, hogy mit írtak a külföldi szerzők. Parancs János költő és műfordító, aki Franciaországban élt, majd hazatelepült, sokszor mutatta a fordításait, hogy kik azok a szerzők, akikre érdemes figyelni.
– Az ön műveiben is megírt történetei jó régen kezdődtek el. Azóta talán már más szelek fújdogálnak Tolnában is?
– Én egy időben megpróbáltam tisztázni a két népcsoport, a svábok és a székelyek együttélését, fájdalmát, mi lett belőle? Egyszer voltam négyszáz pedagógus meghívására Pécsen, és akkor azt mondták, hogy én a svábok írója is vagyok. De most meg azt mondják, hogy én ellenség voltam, és sose voltunk jóban.
De például jó a kapcsolatom a kisdorogi pappal és Mayer Mihály pécsi püspökkel, aki Kisdorogon született. Most is elsőnek gratulált.
Egy időben műfordításokat készítettem főleg német nyelvből, nagyon büszke voltam ezekre. Volt egy író-olvasó találkozó Bonyhádon, és nézem, hogy ki ül ott, a gimnáziumi igazgató. Jelentkezik, hogy csak egyet akar mondani: hagyjam abba a versfordításokat. Ez a tanár lemondatott róla, hogy jóllakjak a műfordításokkal. Hoztam én egy nyelvet, azzal kell nekem gazdálkodni. Ezt az igazgatót külön becsültem, mert mindig figyelt rám, mindig számon tartott. Sváb származású volt.
– És az erdélyiekkel milyen a kapcsolata?
– A Magyar Művészeti Akadémia létrehoz egy szekciót Erdélyben, meghívtak, hogy én is menjek közéjük. Meggátolt, hogy nem tudok közlekedni. De az is meggátolt, hogy engem ott sosem vettek írószámba.
– Erdélyben? Hogy lehet ez?
– Akik elhagyták Erdélyt, azok bűnösöknek számítottak. Pedig mi nem magunktól mentünk el. Mi Hadikfalván nagyon jól voltunk. Amikor a vérengzés volt, Mária Terézia egy éjszaka szétlövette a falut. Kétszázan meghaltak. Ott van ezt a szép halinakötésű ajándék, a madéfalvi veszedelem 250. évfordulóján beszéltem, és akkor kaptam.
– És az írók?
– Nem a köznapi emberekről beszélek, azoknak a mértéke nem változott. A tollforgatók egy része úgy érzi, hogy ők már messze túlnőtték, amiket én írtam. Én hagyom, hadd higgyék, hogy túlnőtték. Majd ha Tamási Áront túlnövik és néhány írót még, mondhatják, hogy eljutottak valamilyen csúcsra.
Elmentem egyszer Kolozsvárra Kocsis István drámaíróhoz, leültünk sakkozni, és másnap reggel keltünk fel a székből. Amikor ideköltözött, itt kerültünk olyan viszonyba, hogy reggelig el tudtunk beszélgetni. Volt egy orvos, aki a szememet gyógyította, és nem tudtam, hogy ismeri Kocsis Pistát, nem kellett mondanom, ki vagyok, mert Kocsis Pista elmondta. Orvosokkal jó kapcsolataim lettek. Legtöbb olvasóm az orvosok és jogászok között van. Nem tudom megfejteni, miért.
– Az orvos közel van az élethez, halálhoz egyszerre. Az ügyvéd is belelát a sorsokba… Mindkettőn nagy a felelősség…
– Lehet, hogy fogódzót találnak az írásaimban.
– Nagyon meglepné, ha újra elővennék a régebbi műveit? Csak mert ön egy olyan nyelvezetet használ, amin az ember tud a saját lelkével beszélni, meg amin ki kell mondani az igazat.
– Volt már, aki megjósolta, hogy meglásd, majd negyven év múlva egészen másképp olvassák a könyveidet.
– Hogyan érinti önt a Nemzet Művésze díj, amelyet nemrégiben vehetett át?
– Semmilyen irányba nem visz el. Amikor elismerést kapok, ráeszmélek arra, hogy jó úton járok. Még a Kossuth-díjnál is úgy voltam, jó, megkaptam, de nem rohantam a falnak. Mert tudtam, hogy nekem holnap is dolgozni kell. Ebből a mai napig nem engedtem, hogy írni, írni, de olyan igénnyel, mintha grádicsokon menne fel az ember. A Parnasszust az ember ne keresse, mert olyan nincs. Vannak grádicsok, elérünk egy magaslatot, és mindig több legyen ez a lépcső. Legyen belső igény, és ha azt tudom teljesíteni, akkor elégedett vagyok magammal. Nem egészen, mert mindig van egy hiányom. Az ember a tökéletességet ne keresse. Ez egyfajta álszerénységnek is tűnhet, de mindenki annak veszi, aminek akarja.
– Köteteiben megörökíti a padlássöprések, a téeszesítés, a nagy fekete autók korát, az ’56-os eseményeket, a székely közösségek, családok széthullását is. Mit ír mostában?
– Éppen leadtam a már meglevő könyvek folytatását. Betegség. A betegségből kilábalásnak a próbatételeit írtam meg a legutolsó könyvemben. De egy rakás olyan dolog is elém gurul, például az, hogy a művésztársak, köztük Reich Károly művészete, újra dolgozik bennem. Azért jó, mert valamiképpen tovább élteti az embert, ha e felébred benne valami, amit a betegség megpróbált elnyomni. Volt olyan is, hogy nem tudtam, hol vagyok, és ezen kellett erővel túlemelkedni azzal, hogy más is volt beteg, mást is ért ez a fajta betegség.
Nem akarom magam ezzel dicsérni. Szembenéztem magammal a legelhagyatottabb órában is. Vagy a konokság, vagy amit hoztam magammal, nem tudom. De nem is kutatom.
– Ez is élményanyag.
– Én mindig befelé nőttem fel. A befelé választott utak irányítottak engem. Tudtam azt, hogy ez az út jó, nem jó. Amikor a művek megkeresték a helyüket, akkor nekem mit kellene keresnem még?
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
