Kultúra

ÉS AKKOR 61. – Nagy Imre üzenete

Nagy Imre újratemetésének napját, 1989. június 16-át megelőzően már az év elején nyilvánvalóvá vált: a szocialista rendszer végéhez közeledünk. Most nem is a történelmi összefüggések megmutatása a célunk, hanem ennek a fölemelő napnak magán emlékszilánkjait villantom fel. Így harmincöt év távolából is ragyognak azok.

ÉS AKKOR 61. – Nagy Imre üzenete
Faludy György költő is részt vett Nagy Imre újratemetésén
Fotó: MH-archív/Hegedűs Márta

A Magyar Demokrata Fórum ekkorra már húsz-harminc főre növesztett zsámbéki csapata Olajos Csaba, MDF-vezető kérésére vállalta a Nagy Imre-temetés rendezői, rendfenntartói munkáját. Sok ilyen csoport lehetett, őket aztán a több százezres gyászünnepélyen aztán láthattuk is.

Az előkészületek a rendezők szolgálati karszalagjának elkészítése köré összpontosultak. Fehér viaszosvászonból csíkokat vágott ki Csörghő Tibor agrárkocsmáros, ezek szegélyére piros és zöld farkasfogmintát mutató szigetelőszalag darabkákkal ragasztott keretet, középre pedig fekete szigetelőszalagból az MDF betűi kerültek. Kora reggel a Hősök terére mentünk, nyilván mindegyikünkben ott volt valami szorongató izgalom, nem féltünk, csak hát ilyesmit egyikünk sem csinált korábban. Valaki, talán Lezsák Sándor, még az is lehet, hogy az esemény rendjéért felelő akkori Pest megyei rendőrkapitányság főtisztje, Pintér Sándor is beszélt hozzánk. A lényeg a méltóság, a nyugalom és a szolidaritás szavakkal idézhető meg. Szétszéledtünk a nagy téren, egymástól néhány méteres távolságban állt össze az emberlánc, és a tér mögöttünk lassan megtelt.

A Műcsarnok lépcsőinek tetején ott voltak 1956 mártírjainak koporsói, mellettük hatalmas fekete drapériák feszültek a szélnek. A téren csend volt. Valami hatalmas megilletődöttség szorította egymáshoz az embereket. Elkezdődött a beszédek sora. A rendezőknek előre is meg hátra is figyelniük kellett, aztán egyre kevésbé tekintgettünk a hátunk mögé, a tömeg valami óriási kőtömbként feszült a hátunknak, olyan erő volt bennünk, amit soha korábban nem éreztünk. Mellettem, ott, az első sorban Kő Pál szobrászművész és Faludy György költő állt. Utóbbi nem sokáig, mert az idős embernek kerítettünk egy széket. Máig előttem van sovány alakja, a zokni nélküli lábán a nyári cipője és a lobogó haja alatt – nyilván a fölemelő gyászünnep örömétől megcsillanó –, fel-felvillanó szeme.

Amikor az egyik szónok, az 1956-ban halálra ítélt Mécs Imre arra kért minket, hogy fogjuk meg egymás kezét, az olyan volt, mint egy hatalmas sóhajtás. Mindenki még inkább annak a súlyos kőtömbnek a részévé vált, amihez addig is és azóta is minden magyar tartozik.

Aztán Orbán Viktor, az a vékony, szakállas fiatalember elküldte haza az oroszokat, mindenki, aki ott volt, meg még azok is, akik az eseményt a tévéközvetítésben követték, csodálatosan megkönnyebbült. Hiszen az a fiatalember mindannyiunk nevében kimondta azt, amit addig nem lehetett, amiért Nagy Imrét és társait meggyilkolták. Ez nem volt más, mint Magyarország szabadságának kezdete.

A beszédek végén jöttek a koszorúzások, négyes csoportokban lépkedtek a koporsók mellé a díszőrségre kijelöltek. Álldogáltak ott néhány percig, aztán jött a következő csapat. Mark Palmer, az Amerikai Egyesült Államok nagykövete ekkor már a rendezők mögött némán álló tömeg és lépcsők közötti néhány méteres üres sávban vihogott a későbbi szabaddemokraták vezetőivel. Még ez sem tudta azonban beárnyékolni azt a ragyogást, amit ez a szertartás hozott. Ott fénylett ez a szabadság a rákoskeresztúri temető felé induló halottaskocsik, az azokat követő civil autók és buszok sora fölött. Szakadt Skodák, Zsigulik és Trabantok vonultak, a halottak hozzátartozói nem fogadták el a párt- és állami szervek által felajánlott fekete Mercedeseket.

A Hősök terén viselt viaszosvászon karszalag szigetelőszalag darabkái néhány év múlva elengedtek, leperegtek. A betűk is. Az a szorongással elegy büszkeség azonban, amit a Hősök terén kaptunk, megmaradt. Zsámbékon is, meg mindenhol Magyarországon.