Kultúra

Ki érdemel gyermeket?

Filmkritika + VIDEÓ az Anyai ösztön című filmről

Mi történik, amikor egy nő a férje rábeszélésére lemond a hivatásáról? Mi lesz a vággyal, mi lesz az erővel? Csendben pihennek, vagy irtózatos aknamunkát végeznek? Mi lesz, ha egy gyermek gyászát a szülők nem tisztelik, és folyton marakodást, feszültséget érez maga körül? Benoit Delhomme filmje fontos, ma is érvényes jelenségekre hívja fel a figyelmet, és lényeges szempontot ad hozzá ahhoz az együttgondolkodáshoz is, amely arról szól, hogyan lehetne a karriert és a családot úgy megélni, hogy mindenki, aki akarja, megkaphassa mind a kettőt.

Ki érdemel gyermeket?
Az Anyai ösztön film főszereplői Anne Hathaway (b) és Jessica Chastain próbálják feldolgozni a feldolgozhatatlant
Fotó: mozinezo.hu

Amerikai középosztály a hatvanas évek elején. Hatalmas családi házak, csatahajószerű autók, szorgos feltörekvő férfiak, akik mindennek az értékét a pénzhez és a karrierhez mérik. Asszonyok, akik gyönyörű ruhákat viselnek, és akiknek nem kell dolgozniuk, hiszen eleget keres a férj. Gyerekük is van: egy értelmes és szófogadó hét esztendős fiúcska.

Két ilyen házaspár él egymás szomszédságában. A feleségek egymás legjobb barátnői, a kisfiúk egymás legjobb barátai. A két család összejár. Majdnem boldog idill, amit látunk.

Objektum doboz

A feleségek a szülésük után nem mentek vissza dolgozni, de most már éppen elég nagyok a gyerekeik ahhoz, hogy az asszonyok újra a hivatásukat gyakorolják. Céline (Anne Hathaway) énektanár volt, Alice (Jessica Chastain) újságíró. Céline beletörődött a sorsába, és inkább még egy kislányt szeretne Max, a kisfia mellé, ami nem lehetséges, mert valamilyen komplikáció történt a szülésekor, és az orvosok szerint nem lehet több gyereke.

Alice azonban legszívesebben felhívná a Gazette-nél a főnökét, és újra belefogna valamilyen adrenalinban gazdag sajtókalandba. Dehogy szülne megint.

Az aranykalitkából egyik nő számára sincs menekülés. Túl édes és biztonságos ez az élet ahhoz, hogy eldobják. Csakhogy eléggé sötét és véres ókori mítoszok szólnak arról, mi történik, ha a női alkotó-teremtő energiát semmibe veszik, börtönbe zárják.

Ez az előzménye a bekövetkező tragédiának, amelyben valaki mégiscsak kirepül az aranykalitkából, megnyitva az összes szereplő számára a változás lehetőségét.

Céline megpróbál élni ezzel a könnyeken szerzett lehetőséggel, de nem megy. Helyette egy újabb fájdalmas mítoszt kezdenek élni Alice-szel, méghozzá a két asszony történetét, akik Salamon elé mentek az igazságért, hogy miután egyikük gyermeke meghalt, kié legyen a másik.

Ki érdemli meg jobban a gyermeket és az anyaságot? A vérszerinti anyja? Vagy aki nagyobb áldozatot hoz azért, hogy legyen gyereke? Aki jobban megérti a gyereket, mint a saját anyja? Aki porszívózás közben azt is elfelejti, hogy a világon van a kisfia, vagy az, aki hiába futott, mert nem úgy futott a gyermek megmentésére, mintha a sajátjáért futna. Vagy legalábbis meg lehet ezzel vádolni.

A régi világban együtt nevelték a gyerekeket, minden felnőtt figyelt rájuk, bárki kockáztatta volna az életét, egészségét, hogy megmentsen egy gyermeket. Nem úgy volt, hogy az enyémért bármit, a más gyerekéért meg majd csak úgy módjával. Nagy baj, ha egy társadalomban nem egyértelmű, hogy a gyermeket ugyanúgy kellene védelmezni akkor is, ha nem az enyém. És mára eljutottunk idáig.

Bénoit Delhomme-ot eddig olyan csodás filmek operatőreként ismertünk meg, mint például a Lady Chatterley szeretője 2022-es verziója, most pedig forgatókönyvíróként és rendezőként is bemutatkozik. Filmjében nem csak úgy vetődik fel a több ezer éves kérdés, hogy melyik nő érdemli meg jobban a gyermeket, hanem úgy is, hogy ki hozhat erről ítéletet, és ki hajthatja végre.

A film végefelé olyan mítoszok világában járunk, amelyek arról szólnak, hogy győznek a gyengék, az érzékenyebbek, a közös fájdalomban összetartozók, és nem szomorkodnak azon, ki, mi hullott el, halt meg az ő szabadságukért.

Delhomme filmje azzal szembesít minket, mi történik, ha valaki, saját magára áldozatként tekintve, nem áll meg a szörnyű gondolatoknál, amelyek mindannyiunkat megkísértenek kényszerűségek, bezártságok, veszteségek idején, hanem cselekszik is.

Két Oscar-díjas színésznőt sikerült megnyerni a filmhez, és bennük nem is kell csalódnunk. Anne Hathaway–t még nem nagyon láttuk a filmbeli karaktert alakítani. Ő többnyire jókislány a filmekben, akkor is, ha nem, de most titokzatos, kiszámíthatatlan, sebezhető és bármire kész figura, aki pont úgy csücsörít, ahogy anyáink, nagyanyáink a hatvanas évek elején.

Izgalmas lelemény, hogy a két anya közül Celine karaktere Jackie Kennedyre hasonlít, míg Yessica Marilyn Monroe-t idézi meg, ami azért is érdekes, mert Jackie ugyanannak Kennedynek a felesége, first ladyje volt, akinek Marilyn a szeretője.

A férjeik (Josh Charles és Andres Danielsen Lye) halványabbak, és pusztán hét-három sarkos vonással ábrázolja őket a film, emiatt a barátnők nagyszerű párbeszédei között a férfiak gyakran sztereotip mondatai hangzanak el, és így lassabban értjük meg, miről szól igazán az alkotás.

Akadt a nézők között, aki Delhomme szemére vetette, hogy a 2019-ben született Duelles című belga film remixét készítette el. Mások a hatvanas évek látványvilága, a film szikár történetvezetése alapján más befejezést vártak.

Ha csak egy jó thrillert akarunk, igazuk is van, a film nagyon izgalmas, feszültséggel teljes, de a befejezésnél leül.

Ha viszont többet akarunk ennél, érdemes kétszer megnézni, hogy a mitikus vonulatot és benne azt a mai embert nagyon is közelről érintő kegyetlen valóságot is észrevegyük, amelyről a film beszél.

Női ösztön – Mother's Instinct – 2024

Amerikai thriller – 94'

Rendezte: Benoit Delhomme

8/10

Kapcsolódó írásaink