Pekingből jelenti munkatársunk: Nem minden arany fénylik

Long Fei rendező és Huang Jia forgatókönyvíró alkotásának főhőse, Wu Di (Hu Ge) is valami hasonlón megy keresztül. A film nyitójelenetében egy moziteremben ülünk és figyeljük, ahogy főhősünk barátnője társaságában éppen magát nézi a mozivásznon, ahogy egy teljesen jelentéktelen szerepet játszik egy filmben. Néhány vágással később már azt látjuk, ahogy a nő elköltözik tőle, majd néhány perccel később – más okból ugyan –, de lakótársa is elhagyja a pekingi közös albérletet.

Főhősünk ezután maga is otthagyja a fővárost, mivel munka híján nem tudja már eltartani magát, így kénytelen visszamenni szülőházába, ahol egy lakásba csomagolva él tovább taxisként dolgozó, kondi-megszállott húgával, érzelmileg távolságtartó apjával és csipkelődő anyjával. Természetesen mondani sem kell, a család egy tagja sincs elragadtatva Wu Di visszaköltözésétől, azonban főszereplőnk meg van áldva azzal a képességgel, hogy fusztrációját és szégyenét mesterien bújtatja a naiv idiotizmus látszata mögé.

Wu Di 35 éves kora ellenére kívülről nézve mintha nem érezné át a saját helyzetének teljes mélységét. Csalódott ugyan, amikor állásinterjúról állásinterjúra elutasítják, azonban alapvetően komikus, már-már infantilis hozzáállásából mintha semmi nem tudná kizökkenteni. Még az sem, amikor elég kellemetlen körülmények között összefut egy korábbi osztálytársával, aki épp a helyi televízió számára forgat egy anyagot. A nővel végül elkezdenek összejárni, hamar kiderül, hogy ő is túl van már egy váláson, és habár lett volna rá lehetősége, soha nem próbált szerencsét a nagyvárosban.

Wu Di helyzete egyébként nem egyedülálló Kínába, hiszen az elmúlt időszakban egyre több fiatal felnőtt hagyja ott a nagyvárosi létet és költözik vissza szülőhelyére. Feng Liuliu (Gao Yuanyuan) ennek okán elő is áll az ötlettel, hogy forgassanak egy dokumentumfilmet főhősünkről. A történet azonban akkor válik igazán érdekessé, amikor Wu Di anyja – a nagybetűs borítón olvasható tiltás ellenére – elolvassa fia játékfilm-forgatókönyvét és bátorítja, hogy „kölcsönözzön” apja dugipénzéből, és kezdje el leforgatni azt.

A felszínen a Gold or Shit egy család életét mutatja be, azonban a mélyben ennél jóval több bújik meg. Főhősünk neve sem véletlen, hiszen mind a képi világában, mind pedig humorában a film fejet hajt Woody Allen munkássága előtt. Az egész filmet áthatja egyfajta intimitás, hiszen a kamera szinte sohasem kerül távolra a főszereplőktől, állandóan a közelükben vagyunk, mintha mi is a család egy távoli rokona lennénk, aki látogatóba érkezett.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a film csak ennyiről szól. Ahogy haladunk előre a történetbe, a dokumentumfilm kényszermegoldásokkal tűzdelt forgatása során egyre több aspektusát látjuk a család és benne az egyének dinamikájának is. Wu Di ugyanis saját filmje főszereplőjének jobb híján anyját kéri fel, aki hajdanán nem élt a lehetőséggel, hogy Pekingbe menjen színművészetet tanulni, de ugyanígy felsejlenek be nem teljesített álmok a főhős érzelmileg távolságtartó, megkeményedett apja karaktere mögött is. Utóbbi kevésbé örül felesége főszereplésének, miután a történet egy idősödő asszony és férfi házasságon kívüli viszonyáról szól.

Wu Di anyja egy ponton ki is mondja a film lényegi üzenetét: soha nem tudhatja az ember, hogy amit kap, vagy ami történik vele az arany, vagy sem. A film azonban azt is megmutatja, hogy nem minden arany fénylik. Wu Di valószínűleg soha nem élte volna meg olyan mélyen a kapcsolatát az anyjával, amilyen mélyen a forgatásnak köszönhetően sikerült, ahogy apjához és nővéréhez sem sikerült volna közelebb kerülnie, ha nem töri keresztbe a filmet egy tragédia.

A Gold or Shit egy felemelő alkotás, amely képes arra, hogy igazán meglepje az embert, és arra is, hogy egy furcsa hiányérzetet hagyjon benne. A film és az alkotói sem kívánnak választ adni számunkra. Wu Di filmjének forgatás egy tragédiába torkollik, nem lesz kasszasiker vagy közönségkedvenc, a dokumentumfilmért más aratja le a babérokat Feng Liuliu helyett. Még az elején oly annyira egyértelmű szerelmi szál sem teljesedik be. Nincsen óriási katarzis, nincsen nagy tanulság, a dolgok egyszerűen olyanok, amilyenek. Amilyen az élet szokott lenni.

(A Gold or Shit című film az idei 14. Pekingi Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb filmnek, a legjobb forgatókönyvnek és a legjobb mellékszereplőnek járó Tiantan-díjat is megkapta.)