Kultúra

ÉS AKKOR 45. – Kínai kaland

Mivel a könyvtárakban nem találtam kínai könyveket, elmentem a Kínai Népköztársaság budapesti nagykövetségére

Kamaszkoromból a felnőttségbe átbillenve erősen foglalkoztatott a filozófia, a pszichológia és az esztétika. A közkönyvtárakban nehéz volt összebogarászni erről a szakirodalmat. Hogy azért valamiféle képet kapjak ezekről a tudományokról, végigolvastam mindhármuk kislexikonát, sőt, meg is vásároltam azokat.

ÉS AKKOR 45. – Kínai kaland
Mao Ce-tung, 1955-ben
Fotó: Wikipedia/The People's Republic of China Printing Office

1972-73-ban ott ficeregtem a társadalomtudományok akkor is divatos függőágyában. Ebből aztán később, szerencsémre, kiestem, ám az akkor olvasott tételek, azaz, a lexikonbéli szócikkek még sokáig motoszkáltak az agyamban.

Az évszakok rendjéhez igazodó munkám volt akkor a magyar Állami Eötvös Loránd Geofizikai Intézetnél. Amikor terepre kellett és lehetett menni tavasztól őszig kábeldobokat cipelni, például a Börzsönybe, fel kellett ugrani a nagy ruszki terepjáró teherautó platójára, és úgy zúgtunk a menetszélben, mint a zászló. Azért így, mert akkor sem akartam győzelmi zászló lenni. Meg egyáltalán bármiféle zászló, hiába indázta át sokunk életét később a Bródy János és Koncz Zsuzsa-féle ál-ellenálló dal. Télen az intézet újpesti raktárában voltam bentlakó portás. Egy nap szolgálat, egy nap szabadság. A váltótársammal, Hajós Ferenc pécsi illetőségű évhalasztó műegyetemistával jól elvoltunk. Időnként előjött mindenféle, számomra érthetetlen magyarázattal az akkor még épületnyi vagy teremnyi számítógépek működéséről. Ezt éppen annyira nem értettem, mint a szemléltetésként fel-feldobott és lassan a földre hullámzó lyukkártya-szalagokat.

A matematika mellett Hajós is erősen érdeklődött a filozófia iránt. Gondoltam, meglepem. Már akkoriban is bizonyos értelemben Kína-mániás voltam, amit például Konfuciusztól vagy Lao-cetől magyarul elérhettem, nagy kedvvel és érdeklődéssel olvastam. Elhatároztam, hogy bővítem ebbéli tudásomat, és mivel a könyvtárakban nem találtam ezzel kapcsolatban semmit, elmentem a Kínai Népköztársaság budapesti nagykövetségére. Könnyű volt megtalálnom a Benczúr utcában, két tekintélyes fakabát mutatta a helyes irányt. Fakabátnak nevezték azokat az apró, hegyes tetejű fabódékat, amikben ott álltak a rendőrök. Aztán jelentésátvitellel a bódé neve rájuk ragadt. Így lettek a rendőrök fakabátok. Nem akadályozták meg, hogy abban a kora estében becsengessek a kapun. Elég sokáig vártam ott, aztán előjött egy kék Mao-zubbonyos ember, és igen enyhe akcentussal, magyarul megkérdezte tőlem, hogy mit is akarok. Elkezdtem magyarázni neki, hogy szeretnék könyvekhez hozzájutni, meg hogy sehol nem találok itthon ezekkel foglalkozó szakirodalmat. A fekete hajú ember nézett, szeméből látszott, kattog az agya, mit is lehet itt csinálni. Nem voltam valami bizalomgerjesztő illető, hosszú hajam a hátam közepéig ért, farmernadrág, bakancs, bőrdzseki. Elég gyorsan többen lettünk a szobában, négy-öt Mao-ruhás kínai vett körül, kedvesen integetve áthívtak egy nagyobb terembe. Újra előadtam kérésem. Bólogattak. Egyikük azt mondta, hogy itt a követségen sajnos csak Mao Ce-tung elvtárs műveit tudják magyarul átadni nekem. Mutatta is a kis piros könyvet. Belenéztem, és bólintottam, köszönöm, kifizetem. Ó, ne vicceljen, mosolygott a főkínai, ez a legkevesebb. Rávillant a szeme egy kollégájára, az rövid időre eltűnt, aztán egy reklámszatyorral tért vissza. Kérem, fogadja el tőlünk ezeket, nyitotta ki a zacskót a főember, tele volt zsebnaptárszerű piros könyvecskékkel és Mao-jelvényekkel. Hálálkodva búcsúztam el tőlük, egy kis könyvet és néhány jelvényt a belső zsebembe tettem. A többit hagytam a szatyorban, elsétáltam a nagykörúti megállóig, és felszálltam a villamosra. Ekkor már jócskán este volt, kevesen voltak a kocsiban. Néhány perc múlva két bőrzakós fiatalember lépett hozzám, egyikük valami igazolványt mutatott, rendőrség, mondta, mit visz maga abban a szatyorban? Kínai szakirodalmat, pimaszkodtam, na, ne tessék szórakozni, mondta a rendőr, adja ide. Kirántotta a kezemből a teli reklámszatyrot, belemarkolt a jelvényekbe, hát ez meg micsoda, forgatta a fényben az aranyszínű Mao-fejet a vörös csillagon. Nem egészen értettem a helyzetet, nem tudtam arról, hogy a magyar kommunista párton belül is kibontakozóban van egy keményen balos, fanatikus irányzat, a maoizmus. A szatyrot elvették tőlem, közölték velem, hogy minden lépésemet figyelik ezután, egyébként már akkor elkezdték ezt, amikor beléptem a követségre. Ne szórakozzak ezekkel a kis piros könyvecskékkel, felejtsem el azokat is meg a jelvényeket is. És örüljek, hogy most még nem ütöm meg a bokámat.

Állomáshelyemre visszatérve azért végigolvastam a belső zsebből előhúzott Mao-könyvet, amiről később megtudtam, több milliárd példány nyomtattak ki. Volt valami olyasféle elképzelésem, hogy ha ennyien elfogadják Mao Ce-tungot, csak van benne annyi, mint Konfuciuszban. Hát, nem volt. Egy passzusra emlékszem: Ho apó és a hegy. Ez még Hajós Ferenc portástársam tetszését is elnyerte.

A piros könyvet ma egyébként bárki megvásárolhatja az erre szakosodott kereskedésekben. Ami benne van, az történelem. Azt meg nem lehet végképp eltörölni. Nem is kell.