Kultúra
Perifériára szorul, aki ma békességet és közösséget akar
Filmkritika az Oscar- esélyes A tanári szoba című német filmről
A film főhőse egy német általános iskolában tanító tanárnő, Carla (Leonie Benesch), akinek az osztályában az egyik diákot az iskola vezetése lopással vádolja meg. A tanárnő hisz a fiú szüleinek, hogy a gyermek ártatlan, majd magánnyomozásba kezd, hogy megtalálja a tolvajt, de sejtelme sincs, miféle lavinát indít el ezzel.
Carla lengyel, Gdanskból érkezett, egy fél éve tanít a német iskolában, amellett, hogy felkészült és határozott, nagyon szereti a gyerekeket, nagyon jól kezeli a soknemzetiségű hetedik osztálya diákjait.
A mai gyerekek figyelemzavarára gyakorlatokat használ, nem hagyja, hogy a gyerekek piszkálják, bántsák egymást, a gyenge tanulókat biztatja, újabb és újabb lehetőségeket ad nekik a javításra, a kiemelkedően jó matekos Oscarnak pedig pluszfeladatokat ad.
Carla ideális tanárnak mondható, könnyedén birkózik meg olyan feladatokkal is, amelyek mást tanároknak talán kihívást jelentenek, de amikor ilyen szépen mennek a dolgok, akkor szokott kiderülni, hogy az ördög sosem alszik.
Tulajdonképpen jó ideje annak, hogy valaki mindenfélét ellop az iskolában. A filmben sohasem fogalmazzák meg teljes pontossággal, hogy vajon csak az iskola tulajdonában levő tárgyak tűnnek el, illetve a tanárok pénze a tanáriból, vagy a gyerekek holmiját is lopkodja valaki.
Az ügyet az igazgatónő igyekszik bizalmasan kezelni, és minél kevesebb embert belevonni, mivel nem cél, hogy az elkövetőt, aki vélhetően még gyermek, megbélyegezzék. Ugyanakkor – ahogy az igazgatónő megfogalmazza – a zéró tolerancia elvét követik, vagyis minden felmerülő ügyet kivizsgálnak.
Biztosak lehetünk abban, hogy az igazgatónő számtalan hasonló esetet elrendezett már tapintatosan, de igazságosan, most is erre törekszik, de a két gyermektől, akiktől próbál információt szerezni a tolvaj lehetséges kilétéről, nem kap információt, viszont a két osztálytitkár alaposan megbotránkozik, és úgy tekintik, hogy társaik elárulására akarták őket rávenni a tanárok, akik lehetséges támpont híján a saját eszközeikkel próbálják kideríteni az igazságot. Meggyanúsítják Alit, akit a szülei tisztáznak, de a gyerekek között akad, aki piszkálódni kezd.
Carlának nem tetszenek a vezetés módszerei, ezért csapdát állít, és maga deríti ki, ki lopkodja a tanárok pénzét. A tanítónő hisz a nyílt kommunikációban, az egyszerű tisztességben, és abban, hogy sikerül minél szűkebb körben lerendezni az ügyet, de nagyon nem így alakul.
A film bemutatja, ahogy csoportokban rohannak rá a körülötte levők: a tanárok, akik kifogásolják, hogy nem túlzottan vegyül velük, az osztálya, akik úgy érzik, hogy nem őszinte velük, a szülők, akik a feldühödnek az iskola és a tanárnő húzásain, és az iskolaújság munkatársai, akik népszerűséget és figyelmet remélnek a tanárnővel készült és bulvárosan elferdített interjútól.
Egyébként sem könnyű egy tanár élete, sem Németországban, sem máshol, de Carla egészen kétségbeejtő helyzetbe kerül. Mégsem törik meg, türelme és kitartása végtelen, a nehézségből is képes inspirációt meríteni, és újabb gyakorlatokat, játékokat kitalálni a gyerekeknek, méghozzá olyanokat, amely oldják a rettenetes feszültséget mindannyiukban.
A film szinte végig az iskola falai között játszódik, csak olykor az utcán, de más helyszín nincs is. Az iskola, a folyosó, a tanári szoba, az osztályterem, a tornaterem valójában a mai társadalmat képezi le, amelyben lassan véget ér az egyre szélsőségesebb individualitás kora.
Abból, hogy az emberek eltávolodnak egymástól, és folyton a jogaikat követelik az államon és mindenfajta szerveződésen, már nem tudnak újat tanulni, és így nem is tudnak felnőni igazán.
A valós helyzet nem is ez, hogy folyton sérelem ér, mindenkit, és mindenki nyugodtan hátat fordíthat mindenkinek, hanem az, hogy az emberek egymásra vannak utalva. És nem igaz, hogy mindig csak az államnak vagy az intézménynek kell valamit tennie az egyes emberért, az egyes embernek is tennie kell az országért, az államért, az iskoláért, a közösségért, hiszen azok is ők maguk, és ha nem képesek erre, akkor káoszban és fenyegetettségben kell élniük, de az sem biztos, hogy életben tudnak maradni, ha elszabadul a pokol.
A film elején a néző kiszúrja, hogy az igazgatónő, aki tapasztalt és jó szándékú, most hibázik, aztán megint hibáznak a tanárok. Jó kérdés, hogy Carla is hibázott –e, vagy még mindig ez volt a legjobb, amit tehetett.
A filmbeli eseményeket figyelve a néző egy darabig azt hiheti, jobban meg tudta volna oldani a helyzetet, de a film kétharmadánál vagy még előbb belátja, hogy ez az egész sokkal nehezebb, mint gondolná, minden csapda mögött van még egy, és mindig jön egy újabb feldühödött, vádaskodó csapat, és úgy tűnik, sosem lesz ennek vége.
Miközben nem is biztos, hogy csak egy valaki lopott az iskolában. De akiről azt gondolhatjuk, hogy talán inkább mégis megtette, úgy sejtjük, hogy szorult helyzetében tette, amit úgy látszik, a tanári karból senki nem vett észre, és senki nem próbált neki segíteni.
Itt is ugyanaz merül fel, mint a szintén Oscar-esélyes francia filmben, az Egy zuhanás anatómiájában: hogy mi lesz a megvádolt anya gyermekével, ha az anyát megbüntetik. Összetörik egy gyermek élete, elveszti még a csonka családját is. És hogy talán a gyermek élete, jövője fontosabb, mint az anya vétke,ami nem is bizonyosodik be.
Ilken Catak rendező egy isztambuli történetet dolgozott fel filmjében, amely elsősorban a németországi és a menekülteket nagy számban befogadó jóléti államok mindennapjairól szól, de azért mi, kelet-európaiak is találva érezhetjük magunkat.
Mi is adósak vagyunk azzal, hogy meg tudjuk beszélni a dolgainkat, és hogy ne indulatok és előítéletek mentén szakadjunk csoportokra. A facebookos tömegpszichózis, amelyet a filmben a szülők produkálnak, miután az egyik szülő jól felhergelte őket, szintén olyan világjelenség, amitől mi sem vagyunk mentesek.
Bár aki tanított már iskolában, az tudja, hogy egy tanárral nemigen beszélnek így a szülők, mivel ők maguk is tudják, hogy a gyerekek rengeteg időt töltenek az iskolában, és függenek a tanároktól.
De ez a film nem annyira az iskoláról szól, hanem inkább a művészet eszközeivel a mai európai társadalmak jelenlegi állapotáról beszél. Egy korszak végéről, és egy másik kezdetétől, amely nem mentes a drámáktól és az áldozatoktól, de mindannyiunkon múlik, hogyan folytatódik.
Carla személye és helyzete sem egyedülálló, rengetegen érzik így magukat manapság, csoportok perifériájára szorulva, folyamatosan kibeszélve, megrágalmazva, miközben egy csomó emberért dolgoznak alázattal, angyali türelemmel.
A színészi alakítások nagyszerűek, a gyerekek is nagyon oldottan, felszabadultan játszanak.
A film mindvégig fenn tudja tartani az izgalmat, nagyon szeretnénk megtudni, ki a tolvaj, és miért lop el mindent, szeretnénk azt is látni, hogy Carla ez a törékeny, de csodálatosan erős és hősies nő és a kálváriája véget ér, megint békességben taníthat, és van kihez hazamennie ebből a darázsfészekből. De tudjuk, hogy nem ez következik.
A tanári szoba – Lehrerzimmer – 2023
Német társadalmi dráma – 88 perc
Rendezte: Ilken Çatak
9/10
