Kultúra

A pandémia utáni szerelem kora

A néző reménykedik, hogy az ész végre megkegyelmez a szívnek

Lehetetlen, hogy én legyek az utolsó túlélő férfi a Földön, hiszen egy izzót sem tudok becsavarni – mondja Xavier Sophiának a Szerelem természete című kanadai–francia film elején, amelyet Cannes-ban, a filmfesztivál Un Certain Regard programjában mutattak be sikerrel, és szeptember 28-tól a magyar mozikban is látható.

A film elején egy baráti összejövetelen valaki azt is mondja: antropológiai lejtőn van az emberiség. A néző a filmben adalékokat kap ahhoz, hogy eldönthesse, mi igaz ebből.

A pandémia utáni szerelem kora
Sophia (Magalie Lépine Blondeau), a filozófia professzora és Sylvain (Pierre-Yves Cardinal), az ezermester szerelméről szól a történet
Fotó: A Cirko-Film archívumából

Lehet, hogy Xavier (Francis-William Rhéaue) némi túlzással egy izzót sem tud becsavarni, de tud valami mást. Mire civilizációnkban egy férfi felsőfokú végzettséget és további stúdiumok révén tudományos minősítéseket szerez, temérdekszer kell a szíve, a vágyai ellen döntenie, hazudnia, tanult viselkedést felvennie és következetesen produkálnia. Végtelenül különbözni fog egy olyan férfitól, aki ezt az utat soha nem járta be.

A gond az, hogy egy nőt a szerelembe emelni, a saját élete főszereplőjévé tenni csak egy olyan férfi tud, aki hallgat a szívére, a vágyaira, arra, amit a teste mond neki. De vajon elég-e szeretni, elég-e elevennek és őszintének megmaradni egy agyoncivilizált világban? Mármint, ha férfi valaki.

Sophia (Magalie Lépine Blondeau) negyven éves filozófiaprofesszor, aki azonban még nem kapott saját katedrát, így, amíg kinevezésére várakozik, időseket tanít filozófiára. Xavierrel ugyanahhoz a világhoz tartoznak, olvasnak, kiállításokra, baráti összejövetelekre járnak, szép házuk van, kapcsolatuk tíz éve stabil.

Sophia vásárol egy lerobbant erdei házat, és találkozik Sylvainnel, aki házak teljes körű felújításával foglalkozik, de bármit meg tud javítani, szabadidejében pedig az erdőt járja. Már az első találkozásuk viharos szeretkezéssel zárul.

Aztán egy pár lesznek, úgy élnek, olyan egyszerűen, ahogy Sylvain elgondolja. Sophia főz, és járják az erdőt.

Sophia kivirul. Felzeng, felragyog, megnő körülötte a világ, amit André Turpin gyönyörű, impresszionista festményeket idéző képsorokon ábrázol, amikor a nő az erdőt járja. Egészen különös, filmben sosem látott módon, a belső tüzet megragadva, és azt, ahogyan a nő megadja magát a vágyainak, a szerelem hatalmasságának, fotografálja a szerelmeskedéseket és a boldogság más pillanatait az operatőr.

Meztelen testeket szinte nem is látunk, csak belülről ragyogó szenvedélyt, megadást, átszellemülést.

Ez a pandémia utáni szerelem kora. Túl a nagy veszélyen az emberek reménykedni kezdenek, hogy végre az eszük megkegyelmez a szívüknek, és azt választják, hogy szeretnek, hogy befogadnak, hogy megengednek, és nem azt, hogy ítélkeznek. Nagyon reménykedik a néző, hogy ez a szerelmi történet a dolgok jobbra fordulásáról szól.

A kapcsolat halad a maga útján. Sophia és Sylvain meglátogatja a férfi családját, aztán együtt szülinapoznak Sophia családjával és barátaival. De elég-e szeretni egymást, és mennyire fontos az, hogy a környezet is elfogadja a választást?

Sophia barátnőjének, akit a rendező, Monia Chokri alakít, annyira bejön ez a Lady Chatterley-s szerelem, hogy kikezd a teniszedzőjével, és még azt is letagadja, hogy korábban a pszichológusával akart viszonyt kezdeni, de vajon Sophiának mennyire jön be az ufókról és piramisokról olvasgató rokonság, vagy hogy Sylvain olyan költőtől idéz, akit Sophia jobboldalinak, vagyis a plebshez tartozónak tekint? Amikor a migránsokról esik szó, Sylvain azt mondja, amit a tapasztalatai alapján érez és gondol, Sophia meg azt, hogy a magasabb körökben hogyan kell viszonyulni ehhez a témához.

De a szerelem, a mély vonzalom talán erősebb, mint a folytonos pozícionáló hajlam. Vagy mégsem?

Hiszen ismerünk hasonló párokat. Operaénekesnőt, akinek cipész volt a férje, ünnepelt színésznőt, akinek pincér volt a párja, táncdalénekesnőt, aki egy villanyszerelőnek esküdött örök hűséget, hogy csak a magyar példákat említsük.

Míg kanyarog a szerelmi történet, Sophia az idősek akadémiáján azt tanítja, hogy a különféle filozófusok mit tartottak a vágyról és a szerelemről, de akármit is mondtak, bármiképp is vélekedtek, a megélt szerelem semmihez nem hasonlítható.

Sophia és a vizes gumikesztyű
Sophia és a vizes gumikesztyű
Fotó: A Cirko film archívumából

A filmet átszövik a beszédes analógiák, szimbolikus képek, elég csak arra gondolni, hogy Sophia neve azt jelenti: filozófiát szerető, Sylvain neve pedig magyarul erdőt jelent. A lánykéréskor Sophia mindkét kezén vizes gumikesztyűt visel, és kétségbeesetten néz körbe, kit kérjen meg arra, hogy húzza le a kezéről a kesztyűt, de mindenki mással van elfoglalva, nem azzal, hogy neki segítségre és bátorításra van szüksége.

Ennél többet már végképp nem árulhatunk el, csak még azt, hogy a fényképezés mellett a zene is gyönyörű, olyan, mint amikor borongós őszi napokon aszút kortyolunk a bánat ellen.

A szerelem természete (Simple comme Sylvain, illetve a nemzetközi cím: The Nature of Love), 2023.

111 perc

kanadai–francia játékfilm

rendező: Monia Chokri

10/9

Kapcsolódó írásaink