ÉS AKKOR 20. – Csúzlival

A csúzli korszakunkkal párhuzamosan futott a géppisztolyos történet. A csúzli azért hatékonyabb fegyver volt, azzal valóban lőni lehetett, nem csak berregni. Tizenöt-húsz méteres távolságból egyre pontosabban tudtunk célozni, törtek az üvegek, zörögtek a lehanyatló dobozok. A csúzlihoz a villás ágon kívül gumi és bőrcipő nyelve kellett. A faluban, ahol akkoriban éltünk, kétféle csúzliképes gumihoz juthattunk hozzá. Az egyik osztálytársunk papája csatornaépítésen dolgozott, tőle lehetett beszerezni kör keresztmetszetű gumitömítéseket. Ezt hosszában kettévágva rendkívül erős gumiszárhoz jutottunk. Egy másik gyerek apja inszeminátor, ahogy akkoriban mondták, nyakkendős bika volt. Az ő vállig érő erős gumikesztyűjét ollózta szét csíkokra a gyereke, és árulta egy forintért párját. Az ebből készült csúzli majdnem olyan erős volt, mint a tömítéses. Komoly veréb-, galamb- és macskavadászatok kezdődhettek kétágú fegyvereinkkel.

Az igazi asztalosmesterséghez tizenhárom éves koromban kerültem közel, amikor az apám beadott a nyári szünetben a tatai faipari ktsz-be. Két idős mester keze alá dolgoztam. Az első napokban csak lestem, azt mondták, kevergessem az enyvet. Adjam a kalapácsot, élezzem a gyalukést, aztán délután meg söpörjem össze a forgácsot. De rendesen ám, mert azt úgy kell. Egy hét elteltével, talán mert megunták, hogy kéz és láb alatt vagyok a szűk műhelyben, régi álmommal, egy valódi, falra szerelhető, lecsukható íróasztal elkészítésével bíztak meg. Amikor szabódtam, hogy ez nekem túl nagy feladat, csak legyintettek, majd mi megmutatjuk, mondták, addig sem lábatlankodsz itt körülöttünk. Gyönyörű munka volt. Lécekből összeragasztani az asztaltáblát, bükkfa furnérral beborítani mindkét oldalát, szegélyezni, csiszolni, páccal befesteni, és a végén a műanyagöntő részlegbe átvinni, és bevonatni a kemény védőréteggel az egész lapot. Hat hétig tartott a munka, közben, anélkül, hogy bárki különösebben kitervelte volna, az asztalosmesterség alapfogásait megtanulhattam.

Aztán amikor első önálló lakásunkba beköltöztünk, feléledt bennem az asztalos inas. Könyvespolcokat kellett készíteni, konyhai állványokat és faliszekrényt, fogast. Fő munkahelyemen, az iskolában kiselejtezték a tornapadokat, zsámolyokat, ugrószekrényeket. Rengeteg kiváló minőségű faanyagot vihettem haza. A garázsba tettem egy majdnem százéves, vasvázas iskolai asztalt, erre csavaroztam fel a satut. Itt kezdhettem el felnőtt korom iparos mutatványait.

Amikor aztán megvásárolhattam Nagy László háromkötetes Versek és versfordítások életmű összegzését, ez egyébként Weöres Sándor hasonló gyűjteménye mellett minden valamirevaló értelmiségi könyvespolcán ott volt, néha el-elméláztam: Nagy László, ha ki akarta kapcsolni az agyát, nekiállt esztergálni. Úgy bongyorodtak körülötte a forgácsok, mint az én szedett-vedett műhelyemben.