Kultúra
Szente Vajk: Még mindig itt vagyunk, még mindig tartjuk magunkat
A színész terjedelmes interjúban mesélt a Magyar Hírlapnak a magyar történelemről, a hagyományokról, a tűzijátékról és Hunyadi Mátyásról is
– Mit jelent az ország egyik, ha nem a legnagyobb ünnepe házigazdájának lenni?
– Egy nagy találkozást. A nevem miatt az első történelmi személy, akit megismertem, éppen I. István királyunk volt. Megkeresztelése előtt Vajk volt a neve, így már nagyon korán elkezdett érdekelni az élete, az örökség, amit ránk hagyott. Sokat olvastam a korról és magáról augusztus 20-áról is, ami a magyarság legfontosabb napja március 15-e mellett, és talán éppen emiatt próbálta meg egy-egy uralkodó vagy kor kihasználni. Mária Terézia, Ferenc József saját legitimációját akarta segíteni azzal, hogy komolyan vette ezt az ünnepnapot, a 20. század bizonyos periódusában pedig a népköztársaság ünnepét jelentette. A nagy találkozás az elmúlt években jött el, amikor az ünnep hazaér, és végre azt jelenti, amit László király szeretett volna: Istvánra emlékezve együtt ünnepeljük az államalapítást.
– Mi lesz az idei Szent István-nap kerettörténete, fő motívuma?
– Az örökös nélkül maradt István a halála előtti napon, 1038-ban a Szent Koronát és az országot Szűz Máriának ajánlotta fel. A Regnum Marianum az az eszme, amit idén különös odafigyeléssel jár körbe az ünnepségsorozat, ez lesz a tűzijáték vezérmotívuma is. Emellett a szervezőket méltatja, hogy érzésem szerint a másik fő motívum az újrafelfedezés gondolata. A szinte már hagyománnyá váló Mesterségek Ünnepe vagy a Magyar Ízek Utcája kiváló alkalom arra, hogy újra felfedezzük a közös múltunkat, hódoljunk a hagyományainknak, de a programok összessége azt is üzeni, hogy újra megtalálhatjuk a szépet a fővárosban. Kiemelt fontossággal bír a programok elhelyezése és területi szétszóródása a Városligettől a Rakparton át a budai Várig.
– Mit gondolsz a tűzijátékról? Sokan támadják ezt a hagyományt már évek óta.
– Akik támadják, azok több mint 500 év hagyományát támadják. Egy újabb nagy királyt hozok szóba, Hunyadi Mátyást. Az első magyarországi tűzijáték ugyanis érdekes módon az ő nevéhez köthető, 1476-ban Székesfehérvárott ünnepelte így a király és Aragóniai Beatrix a házasságukat. Amikor bő kétszáz évvel ezután visszafoglaltuk Budát, szintén tűzijátékkal ünnepeltünk. Ez történelmi hagyomány. Elfogadom, hogy ez egy olyan gondolat, amit lehet támadni, de ha elhagyjuk a hagyományainkat, a kultúránk elemeit, akkor nem marad semmink. Egy népet a kultúrája tesz nemzetté. Ez is a kultúránk része, augusztus 20-án 1927 óta minden évben van tűzijáték. Kivéve a második világháborút és az 1956 és 1966 közötti időszakot, de remélem arra egyikünk sem szívesen emlékszik vissza…
– Mennyire volt nehéz dolgod a szervezésben?
A szervezést motivált és hozzáértő csapat vállalta magára, az én tisztem az, hogy az ünnepségsorozat eseményeit a legjobb tudásom szerint kommunikáljam minél szélesebb körben. Szerencsém van ezzel, így egy kicsit én is közönsége tudok lenni ezeknek a napoknak, boldogan látogattam el egy-egy épülő, készülő helyszínre, beszéltem a szervezőkkel, akik mondhatom, igen aprólékosan felkészültek a hétvégére.
– Szerinted, miben lesz másabb az idei ünnep?
– Talán évről évre egyre fontosabb egymás szemébe néznünk és azt mondanunk: még mindig itt vagyunk, még mindig tartjuk magunkat. Politikafüggetlenül mondom, hogy nagy érték egy nemzetnek megőrizni magát ilyen évtizedek mellett. Erre én büszke vagyok. A programok esetében kifejezetten sok fronton várható újdonság: az egyik vadonatúj helyszín a Vigadó téren lesz, az esemény neve Vigadó Piano és arra hivatott, hogy a hazánkban nagy történelemmel bíró bárzene műfaját színpadra varázsolja. Ezt leleményes ötletnek tartom, egy bárzongorista a zene minden stílusát, korszakát tudja, így minden hallgató találhat benne valami neki tetszőt. Most azonban a hallgatóból néző lesz, mert színpadra kerülnek a művészek.
– Az idei ünnepségen mi a személyes kedvenced, amit mindenképp ajánlanál másoknak, hogy ne hagyják ki?
– A Mesterségek Ünnepét a budai Vár polgárvárosi részén. Egyértelműen. Zenés színházat is mindig úgy csinálok, hogy edukációs tartalommal bírjon, sokszor indirekt módon, nem elsődleges szándékkal, de mégis tanítson valamit. A Mesterségek Ünnepét ehhez tudnám hasonlítani, mert igazán szórakoztató, száznál is több látványműhelyben lehet megcsodálni a régi szakmák rejtelmeit, ki lehet például próbálni a kovácsmesterséget. Ezt én magam már meg is tettem, megjegyzem, nem túl sok sikerrel. Darabot írni lényegesen könnyebb, mint kovácsolni egy kampót…
A lényeg, hogy az érdekességek szemlélése közben rengeteget lehet tanulni a múltunkról, arról, hogy hogyan éltünk, milyen válaszokat találtunk egy-egy problémára. Ráadásul az idei évben, Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóján kiemelt téma kapcsolódik a legnagyobb magyar költőhöz. A mottó így szól: Befordultam a konyhára. Így tehát a népi parasztkonyha kellékei kerülnek a fókuszba, vagyis olyan konyhai eszközöket mutatnak be a mesterek, amelyek a mai modern konyhának is hasznos tartozékai lehetnek. Remek ötlet. Én biztos ott leszek.
– Mit jelent számodra augusztus 20-a?
– Nekem ez a nap a történelmünk napja. Lenyűgöz a gondolat, hogy ezelőtt bő 900 évvel fontos volt az akkori magyar királynak, hogy az egyik elődjét szentté avassa. Ez történt 1083. augusztus 20-án. László szentté avatta Istvánt. László, akinek a nagyapja az a Vazul volt, akit még István életében furcsa körülmények között megvakítottak és eltávolítottak a trón közeléből. Lászlónak 45 évvel István halála után mégis fontos volt az emlékezés, István öröksége. Sokan mondják, hogy ekkor még nem volt nemzettudata az Árpád-háziaknak. Szerintem ebből jól látszik, hogy nagyon is volt.
