ÉS AKKOR 19. – A pályaelhagyó

Meg lehetne visszaköpködni, hogy mennyire hülyék voltak a kollégáim, az az iskolarendszer, amiben akkor dolgoztunk. Ám ezt nem csupán udvariasságból nem teszem. Az idő nagy doktor, mindent meggyógyít. Akár csak társa, a felejtés.

Amikor eldöntöttem, hogy új foglalkozás után nézek, írtam egy hosszú levelet az ország akkor – talán ma is – legkiválóbb oktatáskutatójának, Andor Mihály szociológusnak. Még címe is volt a fogalmazásnak: Búcsúja pályájától és Andor Mihálytól. Postára adtam. Néhány nap múlva kopogtattak, egy szakállas ember állt az ajtóban, mögötte egy hölgy, a felesége. Szervusz, köszönt Andor Mihály, szép, ám ijesztő levelet írtál. Jól vagy? Segíthetünk? – mondta már az előszobában. Beljebb invitáltam, leültünk. Mit segíthetek? Fordította újra kérdésekre a beszédet Andor, néztem vissza, valahogy csak megleszek, vannak ilyen-olyan munkáim. Milyen munkák? – szúrt vissza az újabb kérdés. Hát mozizás, kerítésépítés, könyvespolckészítés. Rendben, bólintott Andor Mihály, örülök, hogy nem akarsz meghalni. Ilyen ijesztő volt a fogalmazásom? – néztem rá. Eléggé – válaszolt. Aztán megbeszéltük, hogy szerinte jól kezelem a szavakat, a mondataim megütik azt, aki olvassa. De nem ezért jöttünk – kortyolt kávéjába a szociológus – mást gondoltam ki. Csak néztem vissza. Kiderült, hogy egy különleges munkát kínál nekem. Az iskolarendszer demokratizálásának jegyében akkor vezették be az iskolaigazgatók kiválasztásánál a tantestületek véleményezési jogát. Szavazhattak, hogy kit szeretnének, ám ez a tényleges kinevezésekkor semmit nem jelentett. Maradt a kinevezések központi irányítása. Andor Mihály elküldött engem azokba az iskolákba, ahol éppen igazgatóváltás zajlott. Interjúkat készítettem a szereplőkkel, szakszervezetisekkel, párttitkárokkal, igazgatójelöltekkel és tanárokkal. Hosszú jelentéseket tettem le az asztalra, igazából élveztem is a munkát, autózhattam Zirctől Ajkáig, mindenféle emberrel beszélgethettem, ráadásul úgy is érezhettem magam, mint egy éppen szociográfiát készítő író. Andor néha megjegyezte, hogy neki nem novellák és kisregényrészletek kellenek, legközelebb talán jobban figyeljek a tényszerűen leírható mozzanatokra. Jó – mondtam, és suhantam tovább kis Polskimmal a következő iskoláig.

Mindez nem történhetett volna így, ha úgynevezett írói pályám első lépése nem a Mozgó Világban megjelent, Andor Mihály híres Dolgozat az iskoláról című nagy tanulmányához fűzött hozzászólásom lett volna. De az volt. Amit az úttörő zsebkönyv kritikája követett. Ilyenformán volt tehát, mondhatjuk, egyfajta oktatáskutatási és módszerértelmezési tapasztalatom.

Az 1980-as évek egyik nagyon szép barátsága is ezekhez az eseményekhez kötődik. Andor Mihályék törökbálinti házában legalább annyiszor megfordultunk, mint ők nálunk. Napokig dolgoztunk Andorral együtt később az asztalosműhelyemben, és láttuk el egymást a külön-külön forrásokból beszerzett tiltott irodalmakkal. A rendszerváltás éve aztán elsodort minket egymástól, de erre a kedves emberre mindig jó szívvel gondolok. Még akkor is, ha ezt már nem mondhatom el neki: Andor Mihály tavaly télen meghalt. Isten nyugosztalja.