Kultúra

A mese mindenkinek jár

Interjú a meseíróval, aki a Balaton angyalairól, a horpácsi aranyalmáról, de még a nagymarosi csodacsacsiról is tud mesét

Juhász Kristóf az Irodalmi Jelen című folyóirat kritikai rovatának szerkesztője két kötetes kortárs prózaíró, de egyben meseíró és mesemondó is, aki ezen a nyáron Ravazdon Béla király forrásáról és Szent Villebaldról, Horpácson a helyi forrásról és a falu címerében látható aranyalmáról, Mindenszentkállán pedig a Balaton angyalairól mesélt gyerekeknek és felnőtteknek. Augusztus 11-én 17 órától a nagymarosiaknak mesél a Sigil Galéria és Kávézóban egy valaha a Börzsönyben élt remetéről, és egy csodacsacsiról, este pedig két novelláskötetéből olvas fel. Ebből az alkalomból készült az alábbi beszélgetés.

A mese mindenkinek jár
Juhász Kristóf író mesés novelláiban elvált állatok laknak az erdőben, és valamely történelmi trauma után elég bevenni egy esemény utáni tablettát, máris jobb minden
Fotó: Juhász Kristóf archívumából - Lázár Emese felvétele

- Hogyan lett önből meseíró?

- Mese, mese… minden művészetek időtlen édenkertje. Komoly nehézséget jelent kevésbé patetikusan fogalmazni. Két, vagy három éve, nem is tudom, mikor tudatosult bennem, hogy a meseírás és mesemondás a dolgom. Minden út ide vezetett. Most boldogan lubickolok az ősforrásban.

- Önnek már van két prózakötete. Hogyan jutott a kortárs prózától a meséig?

- Meg lehet ezt közelíteni szakmailag, próbálom úgy, hogy ne csak kollégák értsék: elkezdünk írni egy szöveget, amiről a munka kezdetén még nem tudunk mindent. Ki többet tud, ki kevesebbet. Umberto Eco, vagy Robert Merle például többet tudott egy folyamat elején, mint Charles Bukovski, vagy Hajnóczy Péter. Ez nem jobb, vagy rosszabb, csak más. Megesik, hogy már egy szöveg írásának elején tudjuk, hogy ez egy állapot lesz, vagy egy történet.

Megesik, hogy közben derül ki. Ha állapotot mesélünk, és nem történetet, akkor olvasónk a mi állapotunkban fog lubickolni, már ha kedve van hozzá. Ez általában válságállapot, mert az az érdekes. Ha történetet mesélünk, az olvasó a történetünkben fog lubickolni. Itt már több a játéklehetőség. Régebben sokszor jártam úgy, hogy írás közben belefeledkeztem az állapotomba. Mikor már magam is untam a saját lelkivilágom, akciókkal kezdtem tűzdelni a nagy filozofálást, meg lelkizést. Ilyesmit ennyire konkrétan Viktor Pelevintől láttam először, ebben nevezhetem őt mesteremnek. Az első két elbeszéléskötetem több történetére jellemző ez a váltogatás.

De már a Boldog halottak napjában, meg a Történelmi esemény utáni tablettában is rengeteg a mesei elem, az Elvált Állatok Klubja például groteszk állatmese felnőtteknek. Vagy a kisregények: Petőfi és Jókai Habsburg-bérenc vérfarkasokkal küzdő fehérmágusok, és Rózsa Sándor anyja egy egész lápnyi lidérc, akik aztán a betyárokkal szövetkezve harcolnak az osztrák feketemágusok pálinka-elementáljaival. Ezek lehetnének legendamesék, mondák, akármik.

- Úgy tűnik, nem a puszta fantáziájából erednek az fura alakok, hanem a néprajz, a hiedelmek világa, a népszokások és a helytörténet is érdekli önt. A történelem, a misztérium-játékok és a Parasztbiblia is hatottak önre, ha jól érzékelem.

- Rajongok minden régi szövegért, ami teljes világot mutat, nem csak kortársi zárványokat. Teljes világot mutat egy passió, vagy betlehemes. Teljes világot mutat a Parasztbiblia. Sok középkori passióban szerepelt egy Égi pör nevű jelenet, aminek a mintájára csináltam például a második kötetben az Égi Trianon konferencia címűt. Allegorikus alakok vitája, mint egy misztériumban, vagy moralitásban.

A meseíró-mesemondó és közönsége az idei Könyvhéten
Az Irodalmi Jelen kritikai rovatvezetője ifjú kritikusok és barátaik körében az idei Könyvhéten
Fotó: Juhász Kristóf archívumából - Bach Máté felvétele

Persze nálam nem végződik, mert nem végződhet olyan jól, mint ahonnan a formát vettem. Csak azért mondom ezeket, hogy valamennyire kivehető legyen az út. Misztérium, moralitás, mese. A komplikálttól mentem az egyszerűig. A lehető legsűrűbb tömörítésig. A mesénél nincs sűrűbb forma. Legföljebb a dal. Igen, a népdal is végigkíséri az életem, és még rengeteg mindenről kéne itt beszélni, hiszen minden művészeti ágba belekóstoltam már… De most maradjunk tömörek.

- Hogyan kezdődött ez a fajta irányváltás?

- Meguntam az ördögöket, meg nagy, művészi lelkem démonait, és inkább angyalokkal akartam foglalkozni. Sokan vagyunk írók, akik döngöljük bele az emberek fejét a jelenidejűség tragikumába. Nem csoda, hogy az emberiség nagyja, ha meglátja egy plakáton, hogy kortárs irodalom, menekül. Hisz többnyire múlandóság, halandóság aktuális tragédiáival találkozik.

- És ha meg látja, hogy mese?

- Az még talán érdekli az embereket. Mert érzik, hogy ott nem lesznek átverve. Bíznak benne, hogy a mese nem hablatyol olyan dolgokról, ami úgyse segít rajtuk, meg közük sincs hozzá. Működtem anno a színházi és zenei underground legmélyebb bugyraiban, csináltam olyasmiket, hogy én is alig értettem. Most hihetetlenül jól esik elmenni gyerekekhez, falunapra, templom előtt a térre, és egy bográcsozás, meg egy traktorverseny között, vagy a szentmise után olyan embereknek mesélni, akik nem főállású irodalomkedvelők, „csak” emberek.

- Ezen a nyáron is rengeteg helyen felbukkant a helyi legendákból szőtt meséivel, amelyeket nem csak leír, hanem élőben is elmond.

- Itt már rég nem szakmáról beszélünk, hanem küldetésről. Célom minél több helyre eljutni, és a helyi legendákból szőni mesét az ottani embereknek. Ravazdon Béla király forrásáról, meg Szent Villebaldról meséltem, utóbbit persze egy 400 évesen is vidám, életerős szentté kellett költenem, hogy egyáltalán eljuthasson hazánkba, a róla elnevezett templomba, és finom ravazdi bort ihasson. Horpácson az ottani forrásról, meg a falu címerében is díszelgő aranyalmáról meséltem. Mindszentkállán a Balaton angyalairól. Nagymaroson pedig a remetebarlang lakójáról és csodaszamaráról fogok mesélni.

Félreértés ne essék, nem vagyok néprajzkutató, csak rajongó. Elég nekem egy vidéki önkormányzat honlapján a kétmondatos helyi legenda. Elég egy név, vagy egy darab kő egy Árpád-kori templomromból. Minél többet használhatom a képzeletem, annál jobban és boldogabban dolgozom. És minél inkább élvezem a mesét, a hallgató, meg olvasó is annál jobban szereti.

Juhász Kristóf író előtérbóen  juhászkutyával,a  háttérben racka juhhal
Juhász Kristóf író előtérben juhászkutyával,a háttérben rackával
Fotó: Juhász Kristóf archívumából

- Hol tart a mesekönyvével, amelyre – úgy vettem ki a szavaiból – hogy nagyon vágyik?

- A saját mesémnek, mint mesemondó, még az elején vagyok. Egy mesekönyvre való persze már összegyűlt, ráadásul Herkli Mátyás Barnabás grafikus barátom neki is fogott ezeket gyönyörűen illusztrálni (Mindszentkállán az ő kiállítás-megnyitóján mondtam az angyalos mesét). Ennek kiadót keresünk. Ezek az utóbbi két évben születtek, akkor még az országjáró mesemondó-missziót nem találtam ki, utóbbi fajták már egy új kötetbe kerülnének. A téma mennyiségét tekintve ezt egy életen át lehet csinálni, és csinálom is boldogan, főleg, ha kenyér is kerül majd az asztalra.

Itt ugye sokféle tényező van: a könyvkiadás kínos helyzete, a piacképesség (azt hiszem, így mondják azt, mikor az ember rühelli reklámozni magát, de muszáj), a kocsimban az olajfolyás, valamint a tény: azoknak is ugyanúgy szeretnék mesélni, akik külön házat építenek a könyvtáruknak, meg azoknak is, akik talán soha nem vesznek könyvet. Mert a mese mindenkinek jár.

Kapcsolódó írásaink

Ez a száz mese - etikai kódex

ĀA közelgő Nemzetközi Mesemondó Fesztiválról, Hazug Pistáról és Szamár Jóskáról beszélgettünk Berecz András Kossuth-díjas ének- és mesemondóval