Kultúra

ÉS AKKOR 17. – Tévé a Nagy Fal tövében

Ha az ember nekiáll összeszedni az emlékeit, ide-oda ugrál az időben, mármint a saját múltjának időiben, és cseppet sem törődik a helyes sorrenddel. Valahogy úgy működik, ahogy mostanában az internetes filmcsatornák. A Netflix vagy a HBO. Elindítjuk a kiszemelt filmet, megállíthatjuk, visszatekerhetjük. Akár már a végével is kezdhetjük. Így működik az emlékezet.

ÉS AKKOR 17. – Tévé a Nagy Fal tövében
Buda Ferenc
Fotó: Wikipedia – Bahget Iskander felvétele

Az első televízióm egy kicsi képernyős fekete-fehér Videoton készülék volt. Nem volt egyszerű hozzájutni, még bőven a hiánygazdaság korát éltük 1981-ben. Az üzletek ugyan tele voltak hasonló méretű tévékkel, ám azok a szovjet Junosztyok voltak, az meg nem kellett. Írtam tehát a Videoton gyárba, hosszú levél volt, lényege: a magyar emberek magyar tévét nézzenek. Főleg, ha az olyan kiváló, mint az önök, a Videoton készülékei. Egy hét múlva levelet kaptam a gyárból, ebben azt közölték, hogy a vágyott tévét átvehetem a Bartók Béla úti szaküzletükben. Tíz évig szolgált minket.

Ha előretekerem a filmemet, 2008-ban vagyok, Kínában, Pekingtől északra. Hivatalos úton voltunk, a Magyar Hírlap kínai testvérlapjának vendégeként. Kapkodtuk a fejünket mindentől, ami egészen más volt, mint amiről azt hittük, hogy tudjuk, a távol-keleti országról. Kísérőnk, a Nagy Falról kalauzolt el minket, egy kicsi falu éttermébe. Csak halat lehetett választani. Rá kellett mutatni a kerti medencében úszkáló halakra, azokat fél óra alatt elkészítették. Kifakult, kék munkásruhában hozta az asztalunkhoz a vendéglős. Olyan igazi kínai módra mosolygott, hogy máshogy csinálhatta volna, megkérdezte, honnan jöttünk. Válaszoltunk. Letette a tálcát az asztalunkra, még jobban mosolygott, feje fölött tapsolt, és azt kiabálta: Videoton, Videoton. És hogy az ő első tévéje ilyen volt. A tolmács alig győzte fordítani gyors mondatait. Annyira meglepő volt ez a találkozás, hogy éppen ott, éppen ezzel az emberrel, éppen ez a tárgy köt össze minket, hogy némán ettük a halat.

Visszalépünk a történet első részének idejébe. 1981, szolgálati lakást kaptam, be kellett rendezni. Az persze nem úgy ment, mint most, nem voltak bevásárló központok, internetes katalógusok, és úgy igazából lakberendezési tanácsadók sem. Ott volt a Lakáskultúra című havilap, abból leshettük ki, hogy mi is lenne jó. Meg persze pénz sem volt, a kezdő tanárok akkor sem voltak gazdagok. Kinéztünk egy piros-fehér konyhaszekrényt magunknak, igaz, más színű és más típusú nem volt, az utolsó darabot csíptük el a Bartók Béla úti üzletben. Az ágyat szintén a fővárosban szereztük be. Sem helyünk, sem pénzünk nem volt egy igazi nagy fekvőhelyre. A Lenin körúti Úttörő és Ezermester boltban három nagy szivacsot vásároltunk, sötétbarna bútorszövetből készült el a huzat. A háromrétegű fekvőhelyet máig használjuk.

Hogy azért irodalmat is keverjünk az emlékfilm darabok közé, leírhatjuk a Buda Ferenctől elcsent mondatot: egy ágyon, egy kenyéren telt el az életünk. Akkor még nem gondoltam arra, hogy személyesen is megismerhetem, és a kortárs költészet egyik legnagyobbjának fogom majd tartani Buda Ferencet.