ÉS AKKOR 16. – Nem csapodár kokárdák

Mint a nem hivatalos március 15-i megemlékezéseké. A forradalmi ifjúsági napok (FIN) kezdő ünnepét beszorították az utána következők elé. Egy volt a sok közül. A sok ebben az esetben három alkalmat jelentett: az 1848-49-es forradalom és szabadságharc március 15-én, a tanácsköztársaság kikiáltásának napja március 21-én, és Magyarország szovjet megszállásának, akkor ezt úgy mondták, felszabadításának, április 4-i ünnepe.

Az iskolákban március 15-én rengeteg Petőfi-verset szavaltattak el, főleg az osztályharcos jellegűeket. A közép- és felsőoktatásban is szerveztek rövid és színtelen megemlékezéseket. Ezeket mindenki unta. Úgy is lehet mondani, hogy a nem hivatalos ünnepi események spontán módon alakultak ki. Összejött néhány fiatalember, kokárdát tűzött ki a mellére, a vagányabbak látszólag minden cél nélkül óriási, esetleg térdig érő szárú melldíszekkel járkáltak, főleg Budapesten, az utcákon és tereken. Az ünnepnapon a rendőrség megerősített erőkkel igyekezett uralni a helyzetet. Ez egészen addig minden feltűnés nélkül ment, amíg a fiatalok egyedül vagy néhány fős csoportokban sétáltatták magukat és a kokárdájukat. Amikor többen, tucatnyian, többtucatnyian összejöttek, a hatóság beavatkozott. Igazoltatás, felszólítás arra, hogy mindenki menjen haza.

Néhány alkalommal ezen az ünnepen akkoriban nagynak számító csoportok gyűltek össze. Ötven-száz kokárdás személy. Oszolj, kiabálták a rendőrök, és gumibotjaikkal – ezt Kádár-kolbásznak nevezték – ütötték-vágták az embereket. Amikor befejezettnek nyilvánították a műveletet, igazoltatták a „huligánokat”, sokukat megbilincselték, és fogdába zárták. Az őket érintő későbbi hatósági eljárás leggyakoribb vádpontja az államellenes izgatás volt. Hogy aztán éppen ki került rács mögé, az véletlenszerűnek mondható. Volt néhány év, amikor sok fiatalembert bezártak büntetésül. Harminc, hatvan vagy még több napos elzárásra ítélték őket. A büntetés végrehajtásának helyszíne nagyrészt Baracska volt. Akiket akkor ilyen formán büntettek, kiszabadulásuk után rendkívül magabiztosan és büszkén mozogtak a további életükben. Joggal, hiszen bátrabbak és erősebbek voltak a többségnél. Valamiféle mitológiai hősökként mozogtak aztán a hétköznapokban, és piros-fehér-zöld tettük, annak következményei évekig büszkeséget, tartást adtak nekik és környezetüknek.

Két ilyen, hetvenes évek béli márciusi ifjúval volt szerencsém találkozni a nyolcvanas években. Ragyogtak. Ezt persze a maguk különös módján tették. Merényi Sándor a hatalmas termetével, szűkszavúságával, paródiaszerűen megnövesztett Marx-szakállával a baracskai fogházról beszélt. Hogy őt akkor sem, csak azért sem törte meg a börtön. Kozma József, aki írt egy lázító verset március 15-e alkalmából, és a költeményt beolvasták a Szabad Európa Rádióban, amiért aztán becsukták a szerzőt. Kozma dicsősége máig tart. Jó-jó, a vers nem volt éppen egy Utassy József léptékű darab, de a merészség, amivel kiállt a kokárda jelképezte szabadság mellett, sok-sok csodálót szerzett neki. A két fiatalember élete sokszor keresztezte az enyémet. A találkozások kibontása a következő részek feladata.