Kultúra
Kihalni esélyes – Szörnyű katasztrófára figyelmeztet a magyar Mad Max – INTERJÚ
Betekintést nyerhetünk egy alternatív Kádár-korszakban játszódó képregényvilágba, ahol a klasszikus 80-as évekbeli kincsek mellett kiemelt figyelmet kap a környezetvédelem
– Beszéljünk rögtön egy kicsit a címéről! Nyilvánvaló így, hogy egy posztapokaliptikus korszakról lesz szó, de miért pont a Café Postnuclear lett?
– Még 2010-ben jutott eszembe munkacímnek, amikor elkészültek a Café Postnuclear legelső oldalai a neten máig elérhető, ingyenes Random magazin számára. Jól hangzott, így megtartottuk végleges címnek. Az már a rajzoló, Budai Dénes ötlete volt, hogy ez egyben egy kocsma neve is legyen a sztori fináléjában, mélyebb jelentéstartalmat adva a címnek.
– Miért pont ezt a korszakot ragadtad meg? Elvégre nem csak Trabantokkal, de még a jó öreg Comodore 64-es számítógéppel is találkozhatunk.
– Ma már sokan sokféleképpen vélekednek a 80-as évekről, a magyarországi rendszerváltás sikeressége pedig egy erősen véleményes dolog. Nekem viszont gyerekként ez egy nagyon-nagyon pezsgő és hihetetlenül izgalmas korszak volt, ami a mai napig meghatározza az ízlésemet filmek, könyvek és képregények terén. Ez volt ugyanis az a korszak, amikor egyetlen évtized alatt annyit fejlődött a technológia és a szórakoztatóipar, mint előtte egy emberöltő alatt se.
A 70-es évek olyan emblematikus műanyag játékait, mint az ugráló béka, a gombfoci vagy a lemezárugyári kutyás persely, egyetlen szempillantás alatt kiszorították a gyerekszobákból a kvarcjátékok, a Commodore 64-esek, a VHS-filmek, a 80-as évek maszek importján keresztül behozott GI. Joe-figurák és a dollárboltok Lego-készletei. Onnantól kezdve pedig már nem volt megállás, hogy a recsegő-ropogó Kádár-rendszer 1988-as társasági törvénye lehetővé tette a vegyesvállalatok létrehozását, a nagy múltú állami könyvkiadók pedig a frissen gründolt, piaci alapon működő fiókkiadóikon keresztül végre szerencsét próbálhattak a sci-fi mellett addig lenézett mostohagyerekként kezelt fantasy műfajban is.
Túlzás nélkül kijelenthető, hogy amikor a svéd-magyar Semic Interprint elhozta nekünk Pókembert, Batmant, Supermant és a többi nyugati képregényhőst, a Magvető égisze alá tartozó Rakéta Kiadó pedig elkezdte ontani Steve Jackson és Ian Livingstone játékkönyveit, ott egy teljes generáció szerette meg örökre a képregényeket és a fantasyt. Részben ezeknek állít emléket a Café Postnuclear képregény.
– A Mad Max volt a másik fő motiváció?
– Nem konkrétan Mel Gibson kultmozija volt az inspirációs forrás, sokkal inkább maga a posztapokaliptikus B-filmes zsáner, ahol a rendezők természetesen a Mad Max kirobbanó sikerét lovagolták meg. Az 1983-as Warriors of the Wasteland Enzo G. Castellaritól, vagy az 1987-es Puszta acél Patrick Swayze-vel a főszerepben legalább akkora hatással volt rám, mint a Mad Max.
– Milyen régi idők emlékével találkozhatunk a képregényedben?
– Szinte mindennel, ami a 80-as években a mindennapok része volt, a lila szódás szifontól kezdve a „vetkőzős tollon” és a CASCO-matricákból kivágott CSAO feliraton át az 1986-ban átadott Hungaroringig. Aki nyaralt SZOT-beutalóval a Balatonon, Tuto lakattal zárta le a hobbitelkén a hétvégi házát, hallgatott lemezjátszón vagy kazettás magnón Hungáriát, Szűcs Judithot, Diktátort és Pokolgépet, vagy épp Simson segédmotorral száguldozott a lakótelepen, egészen biztosan fog valami kedvére valót találni a Café Postnuclear oldalain.
– Mi volt az a része a képregénykészítés során, amit mindenképpen megemlítenél?
– Mindenek előtt hálás köszönettel tartozom Budai Dénesnek, akit 2010-ben, amikor belevágtunk ebbe a képregénybe, még nem is ismertem, mostanra viszont már országos cimborák lettünk. A neten találtam rá a rajzaira, és mivel már akkor is imádott kocsikat és fegyvereket rajzolni, azonnal bizalmat szavazott a kataklizma utáni Magyarországról szóló ötletemre, ahol a motorizált fosztogatók Trabantokban és Škodákban ülnek, és ahol egy korty víz és egy kanna benzin pedig többet ér, mint az emberélet.
– Mit szeretnél elérni a képregényeiddel?
– Leginkább azt, hogy figyeljünk oda jobban a természetre, óvjuk, védjük a környezetet, és ne essünk egymás torkának a legapróbb véleménykülönbségek miatt! 2015-ben, amikor megjelent nyomtatásban a Café Postnuclear első kötete, még jó poénnak tűnt, hogy Siófokon autóversenyt rendeznek a kiszáradt Balaton medrében. Ma már tartok tőle, hogy ha így folytatunk mindent, ahogyan most, 2030-ban ez már a szomorú rögvalóság lesz.
– Akik még nem találkoztak a képregényeddel, miért ajánlanád nekik?
– A Café Postnuclear nem titkolt szándékkal azért született meg, hogy bebizonyítsam: magyar környezetbe átültetve is lehet olyan szórakoztató tartalmakat prezentálni, mint a Mad Max-filmek, a nyugati akcióképregények vagy a világvége után játszódó videójátékok. De a magas nosztalgiafaktora miatt játékos múltidézésnek sem utolsó, mert sokszor kifejezetten azért rejtettünk el egy Moncsicsit vagy egy pisztolyos kulcstartót a képregényoldalakon, hogy a kötet végi retrólexikont böngészve az olvasó visszalapozzon olyan panelekhez, amiken korábban átsiklott a tekintete.
– Kiknek és milyen korosztálynak ajánlod egyébként?
– Mindenképpen 18 éven felülieknek, mert a lövöldözés és a fedetlen keblek ennek a képregénynek is ugyanúgy a részei, mint a 80-as évek akciófilmjeinek. Leginkább persze az a 40-es korosztály a fő célcsoportunk, akiknek az első kocsija egy Zsiguli volt (kisautós sebváltó gombbal, bólogatós kutyával a kalaptartón), a céllövöldékben pedig direkt rámentek az elgörbített csövű légpuskákkal a hárompálcás Rambo-poszterekre.
– A képregényeken kívül még mi mindennel foglalkozol?
– Főállásban filmes újságíró vagyok a PORT.hu-nál. Mellékállásban pedig a Chameleon Comix ügyvezetője – és a mindenese is. Azaz, ha úgy adódik, én vagyok a fordító, a szerkesztő és a tördelő, de az is, aki becsomagolja és postára viszi a webshopos rendeléseket, kiállítja a számlákat, vagy épp beáll a stand mögé olyan rendezvényeken, mint a Budapest ComicCon vagy a Képregénybörze. Ez tehát már bőven több, mint egy hobbi, de a megélhetéshez azért még kevés.
– Mik a jövőbeli terveid?
– Most adjuk épp nyomdába a Drakula játékkönnyv-verzióját, ahol nemcsak a Harker házaspár bőrébe bújhatunk bele, de vérszívó erdélyi grófként is lejátszhatjuk a kalandot! Jó lenne minél több további játékkönyvet is kiadni a következő néhány évben olyan népszerű brit szerzőktől, min Ian Livingstone, Steve Jackson és Jonathan Green.
Szeretnék sci-fi témájú képregényeket megjelentetni, magyar és külföldi szerzőktől egyaránt. De jó lenne majd idővel regényeket, szerepjáték szabálykönyveket és társasjátékokat is kiadni. Emellett elég régóta motoszkál már bennem egy saját ifjúsági regény megírása is, ami a 80-as évek balatoni nyaralásait és A Kincses sziget eseményeit kötné össze a betyárromantikával, a bakonyi dinoszauruszokkal és azokkal a magyar népi hiedelmekkel, amelyek a gyerekrabló mumusokról, bákászokról, mókárokról szólnak.
