ÉS AKKOR 13. – Palócföld

Honnan szedjem elő, gondolkodtam, a tanároknak akkoriban nemigen volt mellékmunkájuk. Megtaláltam egy pályázati felhívást, a Palócföld című Nógrád megyei irodalmi lap írta ki Gerelyes Endre emlékére. A ma már kevéssé ismert író remek elbeszéléseket hagyott maga után, a magyar Hemingway-nek is nevezték. Ennek több oka volt, a novellista szerette az italt, bokszolt, és rövid, csattanós mondatokkal fogalmazott. Hősei többnyire munkás és paraszt alakok voltak, mint abban a korban igen sok kiváló pályatársának, Kertész Ákosnak, Somogyi-Tóth Sándornak, Fejes Endrének, Moldova Györgynek vagy a legjobbak közül Sánta Ferencnek.

Nekiültem novellát írni. Az én hősöm mentős volt, a történet pedig egy általa a mentőkocsiban levezett szülés volt. A Gyorsaság szerelmese címet kapta, ez a sportújságírók által használt szókapcsolat annyira bosszantott, hogy egészen más összefüggésrendszerben, mint ők, talán szatírába hajlón, ezt használtam. Határidőre elküldtem Salgótarjánba, és vártam. Még a második díj is elegendő lett volna tüzelőt venni.

Valamikor nyáron értesítettek, fáradjak el a nógrádi városba, díjat nyertem a pályázaton. Azt persze nem írták meg, hányadikat. Igaz, erre nem is volt szükségem, mert a bírálóbizottságban ott volt Alexa Károly, aki arról tájékoztatott, hogy igen nagy munkájába telt – így mondta – kikukázni a rengeteg fogalmazás közül az enyémet.

Nem kellett volna, de rendkívül izgatottan készültem a díjátadóra. Megkértem tornatanár kollégámat, Pregitzer Györgyöt, hogy vigyen el a messzi városba. Neki is zöld Zsigulija volt, mint Kulin Ferencnek. Hogyne, örömmel, elviszlek, Palikám, ragyogott, induláskor kiugrott a kormány mögül, dzsaszt moment, mosolygott, még ellenőrzöm a keréknyomást. És ez a nagy, erős ember a négy kereket a tornatanári mozgáskultúra minden elemét bevetve, felpumpálta. Jó napot csináltam neki, mert megálltunk Budapesten, Czakó Gáboréknál a Huba utcában, ahol éppen ott volt Adorján András sakk nagymester. Pregitzer Gyuri óriási módon megörült, hiszen minden szabadidejében sakkozott, és most találkozhatott egy igazi profival. Czakó Gábor megütögette a hátam, ne izgulj, ennek már jó a vége. Minek? – néztem vissza – Hát nyertél, nem?

Salgótarjánban egy nagy kultúrházi terembe volt a díjátadó. Ott derült ki, hogy mit is nyertem. Első díj nem volt, megosztott második helyen végeztem. A pénzdíjat viszont nem osztották meg, mindketten a teljes összeget kaptuk. A másik ember Konczek József, a magát mára már legendává kinövő kilencek költőcsapat tagja volt. Az ünnepély után fogadás volt a megyei pártközpontban. Ott ácsorgott a város és a megye mindegyik állami és pártvezetője. Városi és megyei tanácselnök, tanácstitkárok, párttitkárok. Pincérek suhantak közénk, kezükben háromszögletű menzai tálcákon töménytelenül sok pálinka és konyak. Be a szervezetbe! – kiáltotta a megyei párttitkár, fölemelte poharát és bedöntötte a pálinkát. Enni csak pogácsákat adtak. Én sem, a tornatanár sem ivott. Inkább éhesek voltunk. Így hát egy félórás udvariaskodást követően hazaindultunk. Zsebemben ott volt a tüzelőre megkeresett pénz, a zöld Zsiguli hasított az alkonyban. A Mátra lábánál megálltunk egy út menti csárdánál, megvacsoráztunk. Pacalpörköltet rendeltünk.