Kultúra
Gyógyító mese az ikervesztésről
A dalra fakadós rajzfilmek világát ötvözi a magyar népmesékkel a Tündértermő Tulipán című mesekönyv
A szerző egy családállítás során szembesült azzal, hogy született volna egy ikertestvére is, és az öntudatlan, feldolgozatlan gyásza évtizedekre megnehezítette az életét. A családállítást követően utánaolvasott a témának, és azt találta, hogy az ikervesztés sokkal gyakoribb,mint gondolnánk, az sem ritka, hogy három magzatból csupán egy születik meg.
A mese nagyon finoman, árnyaltan mutatja be ezt a témát, egy tulipánmezőn élő tulipánból, amely tudjuk, hogy a magyar szimbolikában az anyaméhet jelenti, az egyik magzatot messzire fújja a szél, csak a Tündérek szigetén túl találkozik vele Túlia, és így megbékélt lélekkel folytathatja az életét: koncentrálhat a barátságra és a szerelemre.
A mesében szerepelnek más, a magyar mesékre jellemző figurák is: beszélő állatok, tündérek, komor, parancsolgató várúrnő, rőzsehordó öregasszony, aki valójában gonosz boszorkány, ugyanakkor külsőségeiban a mese a dalra fakadós Walt Disney-rajzfilmekre is hasonlít. Minden fejezetben szerepel egy-egy dalszöveg, amelyek közül kettő ismert magyar népdal, a többi Babicz Beáta saját szerzeménye. És az egész mesén át végig szól a zene, csicseregnek a madarak, fúj a szél, de még azt is halljuk, ahogyan két falevél finoman egymáshoz ér egy pillanatig.
A szerző sok éven át gitártanárként dolgozott, sőt énekelt versekkel és saját dalokkal különböző formációkban fellépett például a Misztrál Fesztiválon és más hasonló rendezvényeken is. Emellett számos novellája, verse, kritikája jelent meg magyar irodalmi folyóiratokban és portálokon.
És itt meg kell említeni azt is, hogy a klasszikus gyermekrajzfilmek és a tradicionális magyar mesék mellett, az is megszólal, és látványként is megjelenik a köteteben, amit úgy hívunk: a Dunakanyar hangja, illetve arca. Ez egyfajta sajátosan intim, varászlatos viszony a természethez, az állatvilághoz, a növényvilághoz, a láthatatlan alakokhoz. Csak az tudja így érzékelni mindezt, aki a Dunakanyarban él, és/ vagy akit ez a táj befogadott.
A szövegbe ágyazottan mindenféle didaktikus szándék nélkül megtaláljuk korunk művészetterápiai, művészetpszichológiai ismereteinek a lenyomatát, többek közt ez is teszi korszerűvé a kötetet.
A szerző maga is édesanya, és a párbeszédein érződik a meghitt anya-gyermek közös nyelv, mint inspirációs forrás.
A mese humora eltér a magyar népmesék széles mozdulatokkal előadott bajuszpödrős, és a finom, selymes, lányos, vagy asszonyosan csípős humorától is. A mesében szereplő poénok egy része jellegzetes gyermekhumor, vagyis olyanfajta képi komikum, amin csak a gyerekek tudnak nevetni. Ez a fajta humor az, ami a gyermekkel együtt születik, míg a felnőttes, élettapasztalatot kifejező, mögöttes humort a gyermek a felnőttektől tanulja el. Babicz Beáta a felnőttes poénokat úgy építi fel, hogy a gyermekolvasónak el is magyarázza, még pedig úgy, hogy azon is lehessen nevetni, de senki ne érezze szájbarágósnak.
Mint a szerző lapunknak elmondta, viszonylag sokáig tartott, amíg megtalálta a kötethez, amelyet az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) támogatott, a megfelelő illusztrátort. Nem a jól ismert, kedvelt grafikusok közül választott végül, hanem unokahúgát, Babicz Babettát, aki jelenleg a MOME ( Moholy Nagy Művészeti Egyetem) hallgatója, kérte fel a könyv illusztrálására.
Mint mondta, mindenképpen klasszikusan szép mesekönyvet szeretett volna vizuális szempontból is. Bátran mondhatjuk, hogy az eredmény túlszárnyalta a várakozásait, mert egy olyan látványvilág született meg, amely gyermekkorunk legszebb mesekönyveit idézi, térélményeiben, látószögeiben, egész látásmódjában, a hagyományból ismert, de mai filmekben is megjelenő mesealakok megformálásában mégis egyszerre hagyományőrző és nagyon is modern.
Animációs filmen is szívesen megnéznénk, meghallgatnánk ugyanezt.
