ÉS AKKOR 9. – Ostmodern

A tábla melletti sarokban nagy vaskályha állt, előtte szeneskanna, Szabó Miklós télen időnként bejött, és rálapátolta a szenet a parázsra. Aztán a nyolcvanas évek közepén új iskolát építettek a falu szélén, két betonkocka, központi fűtés, linóleumpadló. A pedellus pedig a karbantartó műhely vezetője lett. Az új helyen egyre idegenebbé vált számomra a tanári napi robot. Irodalom órákon a Sebő-verslemezt hallgattattam a gyerekekkel.

Mivel azt ígértem, hogy az irodalmi közélet eseményeiről fogok beszámolni, nem hagyhatom szó nélkül azt a tényt, hogy mint sok mindenki más, én is költő akartam lenni. Viharos kamaszkorom óta élénken figyeltem a világirodalom és a magyar irodalom költőire, könyvespolcomon ott sorakoztak Alen Ginsberg, Kassák Lajos, Hans Magnus Enzensberger, Vass István, Lawrence Ferlinghetti, Nagy László, Gregori Corso, Weöres Sándor, Henri Michaux, meg még tele lehetne írni az oldalt, hogy ki mindenki más kötetei. Én is írtam költeményeket. Nagyon rosszak voltak. Bár én ezt nagyjából tudtam, elküldtem a Kortárs folyóiratba Orbán Ottónak. Ő volt a versrovat vezetője.

Néhány hét után válaszolt, arra kért, menjek be a szerkesztőségbe, megbeszélni ezt a versügyet. Bemotoroztam a Széchenyi rakpartra, ott volt az irodalmi kombinát székhelye. Az emeleten az Élet és Irodalom a földszinten meg a Kortárs és a Nagyvilág. Orbán Ottó leültetett. A szomszéd íróasztalnál az igen alacsony Kántor Péter lógázta a lábát. Orbán Ottó rendkívül határozott volt, azt mondta: Nézze, magában van tehetség, ám nem a versíráshoz. Ritkán olvasok ilyen pocsék költeményeket, mint a magáéi. Írjon prózát. Az nem könnyebb, de egészen más tálentumot kíván, és úgy tűnik, magában ez megvan. Megkönnyebbültem. A fene se akar verset írni, és jó, hogy ez a kedves ember ezt kertelés nélkül megmondta nekem. Orbán Ottóval csak jóval később kerültem újra nexusba.

Kitaláltam egy szót: OSTMODERN, és nekiadtam Esterházy Péternek, aki megköszönte, és rám hivatkozva tette közzé. Orbán Ottó ekkor írt nekem egy lapot, hogy a szó az ő leleménye, és már egy évvel korábban publikálta. Hoppá. Fogtam a tollat, válaszoltam neki, elnézést kértem, és többször nem használtam ezt a szót.

Így nem lettem költő, amit valójában nem is nagyon bánok. Soha nem volt kedvem valahogy a szavakkal úgy pepecselni, ahogy a költői munkát elképzelem. A vers vagy jön, vagy nem. Nekem nem jött, a kortársaim közül Zalán Tibornak, Szőcs Gézának, Sziveri Jánosnak, Parti Nagy Lajosnak és Csajka Gábor Cypriánnak felszikrázott az agya, és olyan verstűzgömböket gördítettek az olvasók elé, hogy mindenkinek megfényesült a lelke tőlük.

Rálökődtem tehát az irodalom nem vers útjára, és elkezdtem prózát írni. Ebben a munkában, nem is olyan ritkán, azt éreztem, hogy nekem is szikrázik az agyam.