Üldöztetése ellenére soha sem tagadta meg magyar származását Ligeti György

A történelmi események Ligeti György „pályaválasztását” is jelentősen befolyásolták. Születésekor, 1923-ban Dicsőszentmárton Romániához tartozott, s bankár apja, Auer Sándor például fiát a későbbi jobb érvényülése érdekben román iskolába íratta, de amire leérettségizett Kolozsváron, a város újra Magyarországhoz tartozott.

Ligeti ősei budapesti zsidók voltak, apai ágon a világhírű hegedűművész és tanár Auer Lipót leszármazottja, másodunokatestvére pedig Heller Ágnes magyar filozófus.

Az érettségi után, 1941-ben tudós akart lenni, ezért a kolozsvári egyetemen szerette volna tanulmányait folytatni fizika és matematika szakon, de a sikeres vizsga ellenére sem nyert felvételt, mert az akkori magyar törvények miatt egy szakra csak egy zsidót lehetett felvenni, és nála volt sikeresebb felvételiző is. Felvételt nyert azonban a kolozsvári konzervatóriumba, mivel annak igazgatója, Vaszy Viktor nem törődött a korlátozó törvénnyel, és zsidó származása ellenére az ifjú Ligetit is a hallgatók közé fogadta. Itt a legendás magyar zeneszerző, Farkas Ferenc tanítványa lett, s ekkor döntötte el, hogy ő maga is zeneszerző szeretne lenni.

A történelem azonban megint közbeszólt, mert 1944-ben behívták munkaszolgálatra, a családját pedig Auschwitzba vitték, ahol öccse és édesapja is meghalt, egyedül orvos édesanyja élte túl a koncentrációs tábor rémségeit.

A 21 éves György is halálos veszélyben volt, később egy rádióinterjúban elmondta, hogy annak köszönheti megmenekülését, hogy sikerült betegen megszöknie. Mert ha nem szökik meg, akkor munkaszolgálatosként nem élte volna túl a súlyos mellhártyagyulladást, amelyből kigyógyult Kolozsváron.

A holokauszttúlélő a háború után Budapestre ment, ahol sikeresen felvételizett a szintén erdélyi születésű Kurtág Györggyel – aki élete végéig barátja lett – a Zeneakadémiára. Tanulmányai befejezése után megpályázott egy adjunktusi állást, de az akkori rektor, Szabó Ferenc ellenezte felvételét a tanári karba, mivel nem volt a kommunista párt tagja.

Felvételéről így mesélt Retkes Attilának a 2000-ben adott interjúban: „Szabó Ferenc, az akkori rektor, aki KGB-megbízottként a sztálini eszmék feltétlen kiszolgálója volt, ellenezte, hogy felvegyenek a tanári karba. Kodály Zoltán viszont határozottan támogatott. Behívtak egy felvételi beszélgetésre, ahol mindenféle kérdéseket tettek fel, majd amikor Szabó kiment vécére, aláíratták velem a szerződést. Amire a rektor visszajött, már egészen más témáról beszéltünk. Így kerültem be adjunktusnak, alacsony fizetéssel, ha jól emlékszem, havi 1130 forintért a Zeneakadémiára.”

Az újító, a hagyományokkal szakító fiatal zeneszerző több művét a cenzúra nem engedte bemutatni, elmondása szerint csak a „legártalmatlanabb” népdalfeldolgozásait lehetett nyilvánosan előadni. „Bár fiatalon erősen baloldalinak számítottam, furcsa módon megéreztem, hogy itt cinkelt kártyákkal játszanak. A Szovjetuniótól kezdetben is idegenkedtem, de ez az idők során gyűlöletté fokozódott. Még jobban gyűlöltem a kommunizmust, mint a nácizmust, mert úgy tűnt, hogy a sztálini diktatúrának soha nem lesz vége. Ezért is hagytam el az országot 1956-ban. Nem mentem volna el, ha legalább egy kis esélyt látok a rendszer belátható időn belüli megváltoztatására.”

Ligetinek 1944 után másodszor is menekülnie kell második feleségével Spitz Verával: „Feleségemmel úgy indultunk el Ausztria felé, hogy semmiféle kapcsolatunk vagy biztos úti célunk nem volt. Vonattal mentünk Sárvárig, ahol körülvettek a szovjet katonák, de sikerült elmenekülnünk az országút felé. Másnap egy postai autóval, zsákok közé bújva jutottunk el Répcevisre, majd át a határon” – emlékezett vissza Ligeti, akit nem fogadtak tárt karokkal, először a kölni rádióhoz került külső munkatársként. Itt megismerkedett Karlheinz Stockhausennel, aki nagy hatással volt művészetére. Két év múlva Bécsben telepedett le, és 1967-ben megkapta az osztrák állampolgárságot. Vendégtanárként oktatott a stockholmi Zeneművészeti Főiskolán, tanított Berlinben és a kaliforniai Stanford Egyetemen is, majd 1973-ban Hamburgba költözött, ahol a helyi zeneművészeti főiskolán, ötvenévesen zeneszerzéstanári állást kapott.

A sors fintora, hogy Ligeti, aki lenézte a filmzenék szerzőit, az amerikai Stanley Kubrick 1968-ban bemutatott 2001: Űrodüsszeia című filmjével lett világhírű. Méghozzá úgy, hogy nem is tudta, hogy több művét is felhasználták a nagy sikerű filmben. Egy amerikai barátja gratulált a fantasztikus hatású zenért, ami után Ligeti a filmet egy stopperórával a kezében nézte meg Bécsben, s több mint fél órát mért.

Az Űrodüsszeiát számos kritikus korszakalkotó műnek nevezte, Tomy Palmer filmrendező pedig úgy vélekedett, hogy Kubrick előtt a zene mint hangulatfestő elem vett részt a filmekben, most pedig a narráció, a film szellemi hajtóerejének alapjává vált. Viszont sem Ligetitől, sem pedig a kiadójától nem kértek engedélyt a zene felhasználására.

Ezért a zeneszerző beperelte az MGM filmgyárat, és bár hat év után csak 3000 ezer dollárt kártérítést ítélt meg a bíróság, viszont a filmzene eladásából származó jogdíjakból jelentős összeget kapott, többet mint korábban bemutatott zenekari műveiért. Sőt, a pereskedés ellenére Kubrick a Ragyogás és a Tágra zárt szemek című filmjeiben is felcsendül, már engedéllyel, Ligeti zenéje.

Ligeti György halála előtt három évvel, nyolcvanévesen megkapta a Kossuth-díjat, de vajon mennyire volt magyar és mennyire világpolgár? Amikor egy német újságíró erről kérdezte, azt válaszolta: „Magyar származású osztrák vagyok”.

A zenéjére a nyugati avantgárd mellett nagy hatással volt a magyar népdal is, Erdély zenei motívumai és Bartók Béla öröksége. „Nagyon szorosan kötődöm az anyanyelvemhez, ma is jobban beszélek magyarul, mint bármilyen más nyelven, s biztos vagyok benne, hogy ez a zenémre is hatással van. A fiatalkori népdalfeldolgozásoktól eltekintve a direkt idézetektől tartózkodtam, de a ritmika, az artikuláció, a »hanglejtés« óhatatlanul magyar. Az elmúlt korok zeneszerzői közül azok a példaképeim, akik eredeti műveket, egyetemes értéket hoztak létre, de művészetükben mégis tükröződik az a szellemi környezet, amelyben felnőttek. Ilyen számomra a cseh Janácek, a francia Debussy, az orosz Sztravinszkij vagy éppen Bartók, akinek életművéből rám leginkább az egyszerűbb darabok, a hegedűduók, egynemű karok hatottak”.

Ligeti kedvenc költője Weöres Sándor volt, akinek verseire először 1946-ban komponált zenét, majd személyesen is megismerkedett vele. Kurtág György így emlékszik vissza az első Weöres-kompozíciókra: „Én majdhogynem innen számítom az igazi Ligeti indulását. (...) robbanásszerű, bátor, szürrealista-bolond magára találás, és egyben ígéret a jövőre”.

És a kör bezárult, mert utolsó befejezett műve, a 2000-ben írt dalciklus, a Síppal, dobbal, nádi hegedűvel is Weöres ihletésére született, amely tisztelgés és egyben búcsú is a szülőhazájától.