John Cooper: Nem félünk önmagunk lenni

‒ Miért éppen keresztény rock? Felétek ez eléggé népszerű műfajnak számít, de mégis, miért éppen ezt választottátok, hiszen a rock és metál műfaja igen sokrétű?

‒ Bizonyos körökben valóban nagyon népszerű műfaj a keresztény rock Amerikában. Számomra leginkább azért, mert én eleve keresztény zenét hallgatva nőttem fel. Mindez hihetetlenül pozitív hatással volt rám, és persze szerettem is. Mindig is jó érzés volt az életről, a szeretetről, a spiritualitásról énekelni.

Tudod, amikor zenét írsz, arról írsz, amit igazán, szenvedélyesen szeretsz, amiben hiszel, és ahogy látod a világot. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom azt, hogy egy hit nélküli világot írjak le, hiszen ez az, ami formál mindent. Nemcsak a világot, de a kapcsolataimat is. Soha nem akartam kizárólag a keresztény zenére korlátozódni, nem akartam csak vallásos embereknek énekelni.

Én mindig is arról akartam énekelni, amiben hiszek, amit a Skillet megtestesít. Felemelő érzés különböző embereknek játszani: vallásosoknak, nem vallásosoknak, olyan embereknek, akik más dolgokban hisznek, akiknek eltérő a politikai nézetük, akik különböző országokból származnak vagy különböző országokban élnek. Egyszerűen csodálatos dolognak tartom azt, hogy a zene mennyire össze tud hozni mindenkit. Amikor sokat énekel az ember spirituális dolgokról, nem számít, hogy a másik vallásos-e vagy sem, mindenki rá tud hangolódni ezekre a dalokra. Így vagy úgy, de ezzel egy lelki kötelék alakul ki.

‒ Volt számotokra olyan inspiráló alak a műfajban, aki motivált titeket/téged ezen az úton?

‒ Ehhez egy kicsit mélyebbre kell ásni. Amikor még fiatal voltam, és még csak ismerkedtem a rockzenével, a szüleim nem engedték, hogy azt hallgassam. Ők azt hitték, hogy magától az ördögtől származik. Azt hitték, hogy sátánista (nevet), és nem hallgathattam. Amikor először találkoztam a keresztény rockzenével, azt hittem, hogy a szüleim ezzel meg fognak békélni, de sajnos nem így történt. Tévedtem. Utálták, szerintük ez rosszabb, mintha sima rockot hallgattam volna. Ahogy idősödtem, elkezdtem különböző zenészekre felfigyelni és különböző előadóktól inspirálódni.

Nekem sosem volt a rock sátánista vagy az ördögtől való, lázadó. Számomra sokkal inkább kifejezett valamit, amelyben hinni lehet, amellyel kifejezheted magad, amely az életem nehéz szakaszain is átsegített. Hozzátesz a dologhoz, hogy édesanyám zongora- és énektanár volt, és így természetesen ő is inspirált. Nélküle nem értettem volna meg a zenét. Nemcsak, hogy megtanított zongorázni, de abban is segített, hogy hogyan is fejezzem ki magam, annak ellenére, hogy ő nem szerette a rockot (nevet). Szóval máshol kellett azt az igazi inspirációt megtalálnom: például olyan bandáktól, mint a Metallica, Bon Jovi, Scorpions stb.

‒ Már számos turnétok volt. Volt olyan momentum, ami nagyon emlékezetes, vicces volt? Esetleg kellemetlen élmény, amelyre nem szívesen emlékeztek vissza?

‒ Volt pár lenyűgöző élményünk. Nem tudok olyan különösebben kirívó eseményt kiemelni. Azt viszont el tudom mondani, hogy szeretnék a közeljövőben Oroszországba és Ukrajnába is elmenni és találkozni megannyi, csodálatos emberrel. Szeretem azokat az országokat, az ott élő rajongókat, és rossz belegondolni abba, hogy talán soha többet nem mehetünk vissza azokba az országokba.

Ez nagyon elszomorít, már csak azok miatt is, akik mindennap szörnyűségeket és borzalmakat élnek át. Ez is azt mutatja, hogy soha nem tudhatod, hogy mit hoz a holnap. Ez megtanít arra, hogy örülni kell a szép pillanatoknak, hálásnak kell lennünk mindazért, amink van. Szomorú dolog ez, mert akárhányszor arra gondolok, hogy milyen jó újra Európában zenélni, eszembe jut, hogy az egyik állandó turnéállomásunk Ukrajna. Még ennek ellenére is abszolút pozitív emlékeink vannak az eddigi tapasztalataink alapján.

Az még mindig ledöbbent, hogy mennyi ember ismer minket. Az egyik budapesti látogatásunkat azonban mindenképp kiemelném, hiszen láthattuk azt a csodálatos építészetet, mint amit például a Citadella is képvisel. Nekünk ilyen nincs Amerikában, mert hát… Amerikának nincs ilyen régi építészeti kultúrája. Akármikor, ha Budapesten vagy Kelet-Európában járunk, mindig lenyűgöznek a katedrálisok. Imádom ezeket az élményeket, és alig várom, hogy visszajöjjünk Európába.

‒ Hogyan tudjátok azt elérni, hogy mindig a maximumot hozzátok, és közben a dalaitokkal még utat is mutattok?

‒ A zene az, ami nagyon sokat segített nekem. Anyám volt otthon mindig a „ragasztó”, aki összetartotta a családot. Ő tulajdonképpen egy spirituális vezető volt a családomban. Mindig felolvasott nekem a Bibliából, imádkozott velem, megmutatta, hogy Jézus milyen lehetett. Amikor rákos lett, mindössze tizenkét éves voltam. Három évig küzdött a betegséggel, 15 éves voltam, mikor meghalt. Azokban a nehéz pillanatokban a zene volt az, ami erőt adott, és átsegített a nehéz időszakokon.

Meglátásom szerint a zene nagyon spirituális, ahol nem számít az, hogy ki vagy, hogy honnan jöttél, hogy hol élsz. Ezt azért fontos elmondanom, mert mindig, amikor a számaimat írom, akkor eszembe jut az, hogy a zene mi mindent tett értem, amikor nem volt remény, amikor meg kellett tanulnom az anyukám nélkül élni. Meg kellett ezt tanulnom, miközben édesapámmal a veszekedések mindennaposak voltak. Akkoriban teljességgel úgy éreztem, hogy senki sem ért meg, de a zene mindig ott volt. Mindig ezek a pillanatok, emlékek jutnak eszembe, amikor dalokat írok és adok elő.

Amikor a színpadon állok, látom, hogy a közönség milyen boldog, miközben énekelik a dalainkat. Látszik rajtuk, hogy boldogok, amiért ott lehetnek, és jól szórakoznak. Ilyenkor eszmélek rá, hogy a számaink jelentenek valamit nekik. Ugyanazt látom rajtuk, mint amit én anno átéltem, és ez az, ami arra ösztönöz, hogy mindent beleadjak a munkámba.

‒ Már nem először jártok Magyarországon. Milyen élményeitek vannak innen?

‒ Szeretem a gótikus építészetet, a történelmét, ami megjelenik a mindennapokban, ami szerintem káprázatos. Már mondtam ugyan, de engem még mindig meglep, hogy milyen sokan tudják, hogy mi kik is vagyunk. Egyszerűen nehéz elképzelni, hogy az emberek a világ túloldalán a te dalaidat éneklik. Elvégre az angol nem az anyanyelvük, mégis kívülről fújják a dalszövegeinket. Ez annyira csodálatos, hogy szinte el sem tudom hinni. Ezek a dolgok jutnak eszembe Magyarországról.

‒ Az új lemezen már nagyon rádióbarát számokat hallgathatunk. Szándékos az irányváltás?

‒ (Hümmög) Nem tudom, általában csak leírom azt, amit épp érzek, igyekszem autentikus lenni. Nem próbálok más elvárásainak megfelelni, mindössze csak leírom azt, amiben hiszek. Kipróbálunk új dolgokat, vannak akik azt mondják, hogy: „Végre valami más, ó, de jó!” Én néha tényleg nem tudom. Nehéz ezt elmagyarázni, mert amikor zenélsz, nem is veszed észre, hogy változol. Mi erre általában csak azt mondjuk, hogy sodródni kell az árral. Az emberek meg: „Tetszik ez az újítás.” Szerencsére ez nálunk nagyon jól működik.

Ami pedig a bandában működik jól, az az, hogy nem félünk önmagunk lenni. Talán ezért is olyan megingathatatlan a hitem. Az első tíz évben többen azt mondták, hogy: „Hé, John és Korey, nem kellene azt népszerűsíteni, hogy házasok vagytok. Jobb volna elérhetőnek tűnni a rajongok számára.” Igen, mert ha házas vagy, a rajongók kevésbé tartanak szexszimbólumnak (nevet). De én erre azt mondtam: szeretem, hogy házasok vagyunk. Sőt, szerintem fantasztikus, hogy mi házasok vagyunk. A rajongók is szeretik, hogy házasok vagyunk, mert így olyan, mintha a Skillet egy nagy család lenne. Igazából ettől vagyunk azok, akik.

Egyáltalán nem érzem magam kényelmetlenül ettől, én mindig is népszerűsítettem azt, hogy házas vagyok. Néhány ember a mai napig meglepődik, hogy ez milyen jól működik nálunk. Büszke vagyok arra, hogy negyvenéves vagyok, és még mindig rockzenét játszom. Amikor betöltöttem a negyvenet, páran mondták, hogy: „Ne híreszteld, hogy negyven vagy, az olyan öregesen hangzik.” De én igazából büszke vagyok arra, hogy negyven vagyok, hogy egészséges vagyok, hogy házas vagyok, hogy gyerekim vannak, akik szeretettel tekintenek a világra. Büszke vagyok ezekre a dolgokra. Ezek azok a dolgok, amelyek fontosak a Skilletnek.

‒ Mik a terveitek a jövőben?

‒ Szeretném megérni az ötvenet (nevet). Áldottnak érzem magam, hogy zenélhetek, ezt szeretném továbbra is csinálni, amíg az emberek meghallgatják a dalaimat. Ez azért fontos, mert a Skillet egy pozitív hang egy olyan világban, amely egyre inkább reményvesztettnek tűnik. Ezért is lényeges énekelni a reményről, hogy bátorítsuk az embereket.

A konkrét terveim a jövőben pedig folytatni a turnét, új zenéket kiadni. Öt szám már megjelent az új, Dominion című albumról, pár napja pedig az új klipünk a Psycho in my Head című számunkhoz. Nagyon elfoglaltak leszünk, világszerte turnézni fogunk, utána viszont már senki sem tudja, mi fog következni.