Kultúra
Fekete komédia és baljós előérzet
Amélie Nothomb belga írónő Ördögi kozmetika című regényét adaptálták színpadra a Karinthy Színházban
„Szándékomtól függetlenül tökéletes bűntényt követtem el: senki nem látott, amikor megérkeztem, kivéve az áldozatot. Itt a bizonyíték, még most is szabad vagyok.” - mondja Textor Texel (Mészáros Béla) a történtekről.
„A repülőtér várócsarnokában kezdődött minden. Tudta, hogy ő lesz az. A tökéletes áldozat. Az előre kijelölt vétkes. Csak beszélnie kell hozzá. És várnia, hogy a kör bezáruljon.
Minden a repülőtér várócsarnokában ért véget. Véletlenek mindenesetre nem léteznek" – írja Amélie Nothomb, akinek magyarul is megjelent regényéből készített színpadi adaptációt Kozma András.
Jerome Angust (Mészáros András) valóban az átszállásra vár a reptéri várócsarnokban, mint aki egy lezáruló életszakaszból indul egy másik, új, távoli élet felé, de a hangosbemondó közli, hogy a gép felszállását elhalasztották. Jerome könyvet vesz elő, olvasna az indulásig, csakhogy egy bosszantó idegen ráakaszkodik. Eleinte úgy tűnik, hogy csak beszél, hogy beszéljen, majd közli, hogy szerinte ilyen körülmények közt nem is lehet figyelmesen olvasni.
Jerome hiába próbálja lerázni a zaklatót, aki egyszer csak már ott tart, hogy legszemélyesebb titkait meséli áldozatának. Az egyik ilyen történetben Textor azt is előadja, hogy gyűlölte az egyik osztálytársát gyerekkorában, és imádkozott, hogy haljon meg. Másnapra a gyermek meghalt. Textor pedig azt kérdezte: mi történt?
Isten meghallgatta az imáját, vagy pedig mindez éppen azért történt, mert Isten távol maradt? Vagy csak véletlen egybeesés az egész? Textor a teológiát és a filozófiát is ügyesen, bunkósbotként használja, hogy áldozatát csapdába csalja. Beszél a kínos esetről is, amikor titokban megkóstolta a macskáknak készített kosztot. Ezzel készíti elő, hogy később az emberben meglévő állati ösztönökre hivatkozhasson.
De még gyanútlanok vagyunk, és akkor sem tudjuk, mi készül, amikor Textor részletesen, élvezettel elmeséli, hogy a párizsi Pere Lachaise temetőben kifigyelt egy szép fiatal lányt, akit egy kriptában fogvatartott majdnem egy egész napon át, hogy majd amikor már nem mászkálnak látogatók a temetőben, háborítatlanul megerőszakolhassa.
Az ámuló Jerome-nak elmondja, hogy valójában nem volt semmiféle lelkifurdalása az erőszak miatt, csak nem értett egyet azzal, hogy a lány nem vágyott a megerőszakoltatására, hiszen ő, Textor vágyott rá. Textor szerint ez ugyanolyan, mint amikor valaki szomjas, és inni akar, olyankor nem a víznek kell vágynia a szomjazóra, elég az, hogy a szomjazó vágyik a vízre. Bolond beszéd ez, és van benne egy mélyre ásott-temetett csapda, ami Jerome-ot nem ereszti, és általa a néző is egyre inkább a morbid tirádák hatása alá kerül.
A tragikus kimenetelű reptéri történeten kívül a darabnak más rétegei is vannak, és a nézőtéren mindenki elmeséli magának a saját történetét felelősségről, vágyakról, ösztönökről, bűnökről és zsarolhatóságról.
Ha egyetlen metatörténetet és a drámán végigvonuló alapérzést kellene kiemelni, akkor arról lehet beszélni, érezhető, hogy az egós, magabízó, ateista, döntően patriarchális világnak most van vége. Ami tegnap még védhető, sőt követendő minta volt a célok, vágyak elérése érdekében, az mostanra a pusztulás és bűnhődés képét vetíti előre.
Ennek az önzésre, kíméletlen szerzésre alapuló világnak az íratlan szabálya, hogy minél sárosabb valaki és minél erősebb, annál kevésbé ismeri el, ha vétett valaki, valami ellen. Tehát olyan valaki el sem játszana ilyen szerepeket a színpadon.
E logika mentén nem csak azért páratlanul értékes Mészáros András és Mészáros Béla összjátéka, mert ebbe a másfél órába, amelyben folyamatosan mindketten színpadon vannak, mindent beleadnak lelkileg, fizikailag és hangban is. Nem is csak szerepeket játszanak, hanem megnyitják magukat, a saját lényükkel töltik ki a teljes színpadi teret, és éppen ez a jelenlét és odaadás nemesedik áldozattá, rituális tetté, elégtétellé a néző számára. Valamivé, ami után, ha mind akarjuk, jöhet megtisztulás.
