Kultúra
Egy érzékeny önpusztító lírai felvételei
A 100 esztendeje született Berekméri Zoltán fotóinak kiállítása a Mai Manó Házban

Ezért hozott is jó döntést Baki Péter, a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház ügyvezető igazgatója, egyben a kiállítás kurátora, amikor a 2023-as kiállítási évadot ezzel a csaknem elfeledett alkotó tárlatával indította. Mert valóban nagyon úgy nézett ki, hogy Berekméri Zoltán mint ember, és mint fotográfus örökre elsüllyed majd az idő kútjában. Igazából azon a bevezetőben már emlegetett, az Ernst Múzeumban megrendezett kiállításon múlt minden. Erre vette ugyanis elő Berekméri azokat a negatívokat, amelyeket még sosem nagyított ki, amelyek tehát még nem kerültek fotópapírra.

Az 1985-ös kiállítás nagy közönség- és szakmai sikere aztán talán nem is tett jót a fotóművész egészségének, viszont egykori munkahelyén, a Petőfi Irodalmi Múzeum folyosóján, két szekrényben ott maradt a szinte teljes életműve. Berekméri Zoltán 1923-ban született Kecskeméten, de a postaforgalmi szakiskolát már Békéscsabán végezte, és ott is tette le a szakérettségit. Már a középiskolában a fotószakosztály vezetője volt, és végzősként elnyerte a Magyarország Diákfényképező Bajnoka címet is. Aztán valamiért nem tanult tovább, 1942 és 1948 között a békéscsabai postán dolgozott, de (és szerencsére) a fotózást sem hagyta abba.
A „magyaros stílus” egyik jeles képviselőjévé vált, tehát szeretett ellenfényes, éles, kemény rajzolatú fotográfiákat készíteni. Ugyanakkor a témáiban marad továbbra is a líraiság úgy, hogy aztán a kommunista hatalomátvételtől mindent elnyelő szocialista realizmus sincs hatással rá. 1956 elején alapító tagja lesz a Magyar Fotóművészek Szövetségének, ami komoly elismerés egy vidéki fiatalember számára. Ekkoriban találkozik Kálmán Kata szociofotóssal is, aki „pártvonalon” elintézi, hogy Pesten, az akkor alakuló Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) kapjon munkát.

Itt siklik aztán ki Berekméri élete, mert feleségét és gyermekét Békéscsabán hagyva költözik fel 34 évesen a fővárosba. S mivel albérletre sokáig nem telik neki, a PIM épületében vagy bérelt szobákban húzza meg magát. Társtalanul, a magánytól gyötörve fordul aztán ezekben az években az ital felé, és alkoholista is marad élete végéig. Alkoholista, de végtelenül lelkiismeretes, precíz fotós, amit a kiállításon szereplő nagyításain is jól lehet látni. Húsz évig készít a PIM-nek műtárgyfotókat, reprodukciókat, munkájának minőségére nem lehet panasz. De az alkohol mellett idővel pszichés problémák is jelentkeznek nála, így kerül aztán a pomázi szociális otthonba. Ahonnan, kísérettel, de kijárhat a PIM-be, a fotóműhelybe nagyítani, ama 1985-ös kiállítását előkészíteni.
A március 12-ig nyitva tartó tárlat, mint már tudjuk, nagy sikert hozott, ennek ellenére a mostani kiállítás plakátján is szereplő egyik kép, az Árnyékom lesz, autóm nem című 1988-ban készített fotó jól jellemzi akkori lelkiállapotát. Tragikus hirtelenséggel hal meg 1988. május 21-én. De képei élnek, hatnak, ahogyan a három helyiségre, és egységre bontható kiállítás fotói is mutatják. A tárlat a harmincas évek végén készített fotóival indul, amelyeket az Ernst Múzeum kiállítására nagyított ki újra (vagy éppen először) Berekméri. Módos gazdákat látunk kalapban, csizmában sétálni a tavaszi verőfényben, két kisgyermek áll vágyakozva a játékbolt kirakatában, egy pipázó úr várja a vendéglőben. két pohárral az asztalon a párját.

Aztán az ötvenes évek sem tudja teljesen elrontani az idillt. Az egyenruhás motorost megszelídítik az út menti fasoron átszűrődő fények. A kettős sír című, 1957-es fotón, a temetői kőpadon ülő öregúr talán a régi világot is siratja. A Parádé című, 1954-es fotón pedig egy drótkerítés mögött, szépen, sorban „masírozik” öt liba, ami talán éppen azoknak a „masírozós” éveknek a parafrázisa. De a Dolgos hétköznapok című, esőben teli vödröt a sáros udvaron át cipelő asszonyt ábrázoló kép már reménytelenebb, mint ahogyan találhatunk ilyen fotókat a következő teremben, a Budapesten készült munkák között is.
Ahol Hotel címmel az 1962-es fotográfián egy padon előredőlve szunyókáló idős embert látunk. A magányt jeleníti meg aztán Másnapos székek címmel az asztalokra felrakott, vendéglői ülőalkalmatosságokkal. A harmadik terem az 1984 és 1988 között készült, ugyancsak a kínzó egyedülléttől átitatott fotóké lett. Berekméri készítésük idején már Pomázon élt, intézetben, de biztonságban és viszonylagos szabadságban. Aztán észrevehetjük azt is, hogy itt sem érezte magát jól, nem is készültek talán erről a pomázi életről fényképek. Vagy legalább is, nem kerültek bele Baki Péter válogatásába.