Kultúra
Cseh Tamás az irónia és az önirónia művésze volt
– Emlékszik még arra, hogyan kezdődött a kapcsolatuk?
– Több mint ötven évvel ezelőtt, 1972 körül a 25. Színházban találkoztunk. Tamásnak már jó híre volt az egyetemi színpadokon előadott fellépései alapján, ezért a színházban is lehetőséget akart biztosítani neki az igazgató, Gyurkó László. Tamásnak azonban nem volt igazán zenei képzettsége, így Gyurkó felkért, hogy Novák Jánossal kísérjük biztos, ami biztos alapon. Kecskeméti Gáborral kiegészülve ekkor alakítottuk meg az Ad Libitum együttest, amelynek a neve a szabad, korlátok nélküli zenélésre utalt. Már az első próbákon kiderült, hogy nagyon jól kiegészítjük egymást, össze tudunk hangolódni, hozzá tudunk adni egymás játékához, Tamást pedig megnyugtatta, hogy nem egyedül kell színpadra lépnie. A színházi sikeren felbuzdulva pedig összeállt a Dal nélkül című előadást, amellyel két-három évig jártuk az országot, vidéki művelődési házakban, egyetemeken léptünk fel.
A lengyeleknek is érthetővé váltak a dalok
– A kapcsolat később hogyan működött?
– Rendszeresen találkoztunk, viszont nem folyamatosan, inkább alkalmilag játszottunk együtt. 1974-ben az Ozorai példa című tévéfilmben dolgoztunk együtt, majd a lengyelországi Lublinba szerveztek nekünk egy túrát. Tamásnak nagy rajongója volt Kerényi Grácia költőnő, polonista, aki kicsit szürreálisan anyáskodott vele. Tamás feleségének olyan leveleket küldött, amelyekben arról érdeklődött, hogy eszik-e eleget, mert nagyon soványnak látja, meg azon aggodalmaskodott, hogy sál nélkül látta a hidegben. Ő szervezett egy túrát kettőnknek, ami roppant izgalmasnak ígérkezett, hiszen el sem tudta képzelni, hogy a jellegzetesen a magyar értelmiségieknek szóló lírai dalait megértsék a lengyelek. Csatlakozott hozzánk egy lengyel színésznő, aki minden szám előtt felolvasta a dal szövegét lengyelül, Grácia fordításában. Tamás személyes varázsával teljesen elkápráztatta a lengyeleket. Elképesztő sikere volt, a lengyelek annak ellenére teljesen átélték az előadást, hogy a dalok szövegéből nem értették a sorok között megjelenő jelentéseket, metafórákat. Talán éppen ennek az útnak az apropóján született a Krakkói vonat című száma, amelyből még egy kis filmet is készítettem .
Kapolcs felfedezése
– Miért vált külön az útjuk?
– Nem is azt mondanám, hogy külön vált az utunk, hiszen mindig is alkalmilag játszottunk együtt. Engem sokféle feladat érdekelt, és amikor Tamás rátalált Másik Jánosra, akkor természetessé vált, hogy közösen lépjenek fel. A jó kapcsolat olyannyira megmaradt, hogy még Kapolcsra is neki köszönhetően figyeltem fel. Ismerte a Káli medence falvai iránti iránti rajongásomat, és egyszer, amikor Kővágóörsön a nyaralójában vendégeskedtem, akkor hívta fel a figyelmemet, hogy a hegy túloldalán van egy falu, ahol sok vízimalom is áll még. Szóval nem csupán véletlenül futottunk össze, hanem élveztük egymás társaságát. Amikor felfedeztem Kapolcsot, és 1985-ben elkészítettem a Támad a szél című lemezt, akkor ezen Tamás is játszott.
A televízióarchívum titokzatos kottái
– Az, hogy Cseh Tamás nem írt kottát, míg ön zeneszerzőként kifejezetten a rögzített hangjegyeken nőtt fel, hogyan befolyásolta a kapcsolatukat?
– Érdekesen, még jobban összehozott bennünket. A nyolcvanas években a televízió Cimbora című műsorának állandó szereplői voltunk zeneszerzőként. Mivel neki nehézséget jelentett kottát írni, ám az adminisztráció megkövetelte, hogy valamilyen írásos nyoma is maradjon a teljesítésnek, ezért megkért, hogy kottázzam le a dalokat helyette. Egy idő után rájöttem, hogy senkit nem érdekel, mi szerepel a leadott kottán, összefüggésben áll-e a műsorban játszott dalokkal, így aztán sorozatban adtam be a konzervatóriumban írt vizsgadarabjaimat. Úgy voltam vele, hogy legalább a tévé archívuma megőrzi ezeket.
Erdélyi meglepetés Cseh Tamás számára
– Cseh Tamás híres volt arról, hogy folyamatosan kétségek gyötörték, kapcsolatukkal erősítette a művészi meggyőződését?
– Remélem, hogy így volt. Az biztos, hogy amikor Erdélyben 1990 februárjában az ottani barátaim és Bérczes László segítségével Kolozsvárra, Marosvásárhelyre és Sepsiszentgyörgyre a helyi színházakba szerveztem egy koncertsorozatot, akkor el sem tudta képzelni, hogy arrafelé is szeretik a dalait. Úgy érezte, hogy az ottani magyarok talán nem is ismerik. Akkor járt először Erdélyben, és lenyűgözte az a szeretet, ami körbevette. Kolozsvárott nyolc ráadást kellett tartania. Néha már terhes is volt számára a túlzott szeretet, például amikor Marosvásárhelyen a fellépést követően egy házibulit tartottak, ahol az egyik helyi színész azzal villogott, hogy szinte már jobban tudja a dalait. Kezdett feszültté válni a helyzet, és mielőtt kirobbant volna a balhé, mert Tamás nagyon indulatos is tudott lenni, gyorsan szerveztem egy másik bulit, ahová kimentettem Tamást. Ő igazából el sem tudta képzelni, hogy mindenhol, ahol magyarok élnek, nagyon komoly hatást vált ki a számaival, sőt még azon is túl, ahogy a lengyel példa is mutatta. Egy igazi kelet-közép-európai életérzést szólaltatott meg.
– Bár nem volt zökkenőmentes Cseh Tamás és Bereményi Géza kapcsolata, egy időben Csengey Dénes írta számára a szövegeket, mégis szinte ikrekként nőttek össze. Ha jól tudom, mindkettőjükkel jóban volt, milyennek látta ezt a viszonyt?
– Ha leegyszerűsítem, akkor Géza volt az ész, Tamás az érzelem. Csengey Dénes túlzottan tisztelte Tamást, nem tudott nemet mondani neki, és szükség esetén terelni őt. Géza erősebb egyéniség, erre sokkal alkalmasabb volt. Egy kicsit büszke is vagyok rá, hogy amikor a rendszerváltozáskor Dénest kicsit beszippantotta a politika, akkor volt némi szerepem abban, hogy Tamás és Géza ismét együtt kezdett dolgozni. Szerintem már ért bennük a gondolat, csak egy kis lökésre volt szükség. 1990. tavaszán szerveztem egy házibulit a pesti lakásunkba, ahová mindkettőjüket meghívtam. Ennek „eredménye képpen” született aztán az Új dalok című lemez, amelyet nyár elején rögzítettük a kapolcsi pajtámban. Itt írta a Géza a szövegeket, itt rendeztünk be egy stúdiót erre az időre.
Iróniával és öniróniával közelíteni
a kimondhatatlan gondolatokhoz
– Számos közös munkájuk közül melyikre emlékszik vissza legszívesebben?
– Nem lehet rangsorolni, mert vele dolgozni mindig élmény volt, mindig hozott váratlan fordulatot, amiért emlékezetesek ezek a közös munkák. A kapolcsi Művészetek Völgyének minden évben fellépője volt, de minden évben mást hozott. Említhetném Hobo Magyarország messzire van című lemezét, amelyen József Attila versei hallhatók, én írtam hozzá a zenét. Hobo az öregembert, Tamás a koldust alakította, és fantasztikus volt a közös munka. De a legemlékezetesebb talán Bereményi Géza Legvidámabb barakk című gigantikus performansza volt, egy igazi szocreál retrószínház, amelyet a tatabányai művelődési házra tervezett, annak minden helyiségét kihasználva. Gyakorlatilag élőképeket adtunk elő, minden szobában más jelenettel. Én egy hatvanas évekbeli egyetemistát játszottam, aki egy csikkekkel teli, füstös, rendetlen szobában gitározgat, amikor belép a takarítónő, aki Tamás volt, és leszid a rendetlenség miatt; szó, szót vált, végül közösen elénekeljük a Budapest című számát. Ez az eset is jól mutatja, hogy mindig tudtunk játszani, iróniával és öniróniával közelíteni a kimondhatatlan gondolatokhoz, és saját magunkat is meg tudtuk kérdőjelezni.
