Kultúra
Az aranyhajú gyermekek születése I. rész
Toót-Holló Tamással arról beszélgettünk, mi az ismert vándormese elrejtett, ősidőkön át máig megőrzött, nekünk, magyaroknak szóló üzenete
– Miért nem értjük manapság ennek a mesének a mélyebb üzenetét?
– Tényleg csak azt nem értettük sokáig, hogy mi lehet a rejtett, rejtve rejtező értelme ennek a történetnek. Ennek egyszerűen az volt az oka, hogy időben nem tudunk eléggé mélyen visszatekinteni a történet múltjába. Elakadtunk az értelmezésekkel a 16. században, ahonnan ennek a nemzetközi vándormesének az első írásos változata fennmaradt Giovanni Francesco Strapalora gyűjteményében. Holott mindenki, aki ősi mítoszokat kutat, észreveszi: érezni ezen a történeten valami mérhetetlen ősiséget. Vagyis a folklórkutatók által feljegyzett változatoknál mélyebben kell az időben visszarévülni ahhoz, hogy azt az eredeti értelmét fölfejtsük, ami miatt ez a történet még ma is mindenkit megérinthet.
Ennek a mese formájában ránk hagyományozott ősi mítosznak van egy általánosan érvényes, sok nagy kultúrában azonosítható értelme: nevezetesen az érckorokról szóló példázat. Minden nagyobb ősi kultúra – s ezek sorába természetesen a magyart is beleértem – hitt ugyanis abban, hogy az adott kultúra teremtőinek és hordozóinak volt valaha egy saját aranykoruk, amelyhez képest a fény később fogyatkozni kezdett, és ezüstkor, bronzkor, vaskor következett el. De ezek az érckori példázatok minden kultúrpesszimizmusuk ellenére is végül mindig örömet sugároznak: az aranykor visszatérésének hírével szolgálnak. Az egyik legmarkánsabb világkép, amely ezt leírja, a hinduizmusban csaturjuga néven megnevezett fogalom érckori példázata.
Ebben a történetben, az aranyhajú gyermekekről szóló mesében ez a fénykör is megjelenik tehát, a szereplők minden napos és árnyékos oldalát látni engedve. Egyfelől tehát az a meggyőződésem, hogy ez a mese egy egyetemes értelmű ajándék az emberiség számára, másfelől viszont azt is gondolom, hogy valamiért ez a mese leginkább a Kárpát-medencében van itthon.
Számos jelentéstani fejtegetéssel lehetne ezt az érzésünket nyomatékosítani, arra keresve a választ, hogy miért nekünk, magyaroknak üzen ez a történet valami mást is, még az érckori példázaton túl is. Valamit, ami rólunk szól, a magyar megmaradás sorsfeladatai számára mutat különböző utakat.
- Mondana példát?
– Például csak magyarul van sugallatos értelme annak, hogy kutyakölykökre cserélik ki az aranyhajú gyermekeket. Ugyanis a magyar nyelv ismeri a kopóhit, ebhit fogalmát. Szemantikailag a kopóhit kifejezéssel mindig olyasmit írunk le, ami idegen jelenség, és ami a puszta létével a fennálló rendet máris megbontja. A magyar nyelvterületen valaha jól ismert volt az a mondás,hogy valakik kopóhiten élnek. Történetesen a vadházasságot nevezték így régebben. De a magyarul beszélők számára különös varázslat van elrejtve a mesében akkor is, ha a megölt aranyhajú gyermekek sírján felnövekvő aranyfák aranyágaira gondolunk. A magyar történelmi tudat, a magyar közbeszéd része ugyanis az a tudás, amit III. András halála után az ő nádora, az Ákos-nembeli István nádor osztott meg 1301-ben a magyar nyilvánossággal, amikor úgy fogalmazott, az utolsó Árpád-házi király halálával elvesztettük az utolsó aranyágacskánkat. Nos, ez a mese visszaadja nekünk az elveszett aranyágakat: s ezzel lelki szemeink előtt örök életre érdemesnek mutatja fel az Árpád-házi királyainkat.
- Ön szerint mire tanít bennünket ez a mese?
– Legelőször is ahhoz ad számunkra erőt, hogy ne felejtsük el a múltunkat. Beleértve ebbe a múltunk összes olyan traumáját, amelyeket túlélve egyre csak jobban fejleszteni tudtuk magunkban a megmaradás képességét. Ez a mese sem felejt: sőt, talán a lehető legmélyebbre ragad vissza minket a magyar múlt sorstraumái között. Megítélésem szerint ez az első magyar nemzeti sorstragédiánk jajkiáltása: a pusztai nomád csillagvallási örökségünk elvesztése miatt érzett fájdalom titkos értelmű kibeszélése, s ilyenformán egyben ennek a valaha volt fájdalomnak a megőrzése is. Mert nem lehet vitás, hogy azok számára, akiktől a magyar táltoshit örökségét erőszakkal elragadták, azok az Ősök örökségének elherdálását fájdalomként élhették meg – s ez még akkor is igaz, ha utólag pontosan tudjuk, hogy a kereszténységgel, a krisztusi szeretetvallással szintén egy csodás ajándékot kapott meg a magyarság.
A mese egy másik részének tanítása viszont már pontosan erről: a bibliai tanítások iránti fogékonnyá válásról, a keresztény hitre térés spirituális erejének növekedéséről szól. Egy ponton túl tehát ez a mese már nemcsak a fájdalomról ad hírt, hanem arról is, hogy milyen volt az, amikor idővel a királyi udvar népe után a vidék pórnépe is elkezdett összebékélni a krisztusi szeretetvallással. A mese későbbi variánsaiban már világosan érezhető ez a keresztény átszellemülés: látni, hogy az aranyhajú gyermekek mellett, támogató szerepben idővel megjelenik maga Jézus, Szűz Mária és Szent Péter is.
– Milyen módozatokat kínál a mese a megmaradásra?
– Az egyik rejtve rejtekező csodás út a spirituális megmaradás. Eleve a spirituális erőt ígéri a mese elején a három lány közül a legkisebb, aki nem a király hadseregét tápláló megoldásokat ígér, hogy sátrat varr, amelyben elfér a király serege, vagy akkora kalácsot süt, amellyel jól lakik az egész sereg, hanem azt mondja, ha őt feleségül veszi a király, három aranyhajú gyermeket szül neki. Ez egy spirituális erő, a hit ígérete, melyhez képest a kardok ereje semmit nem ér. Ugyanez a spirituális megmaradás jelenik meg a megölt aranyhajú gyermekek mesevariánsaiban is, amelyek arról szólnak, hogy a meggyilkolt naphéroszok soha nem halnak meg, hanem valamilyen metamorfózison mindig keresztülmennek, hogy megint újjászülessenek. Először a sírjukon kinövő aranyalmafák formájában, aztán a fából ácsolt ágyak formájában, aztán az eltüzelt ágyak máglyájáról elpattanó parazsak formájában, aztán az azt elnyelő aranyszőrű bárány kisbárányainak formájában, s végül az azok feldarabolása után megmaradó, a patak vizében elúszó apró béldarabkák formájában. A vége mindig az ezeknek az alakváltásoknak, hogy az aranyhajú gyermekek eredeti alakjukban öltenek testet.
- Augusztusban jelent meg a Cédrus Alapítvány gondozásában az Aranyhajú hármasok című kötet, amelyben a folkopera szövegkönyve és a Szellemi honvédelem aranykori fényben című tanulmány olvasható. Szörnyű érzés arról olvasni, hogy az aranyhajú gyermekeket újra és újra megpróbálják elpusztítani, de közben nem lehet nem arra gondolni, hogy ez éppúgy beavatás, mint amikor a sámánt révületben széttépik vagy szétvágják, és utána összerakják.
– Igen beavatások ezek is. Valami titkos tudás elpusztíthatatlan maradékai maradnak ránk általuk. A béldarabkák a szó egyik idegen nyelvű értelme szerint a fény maradékai, szórványai. De ezek az apró kis zsigeri maradványok elsődleges jelentésükben is egyfajta zsigeri szintű, sejtszintű tudás aprócska foglalatai. A magyar népmesékben ez egyébként vissza-visszatérő motívum: az aprócska kis dolgokban megbújó csodákra példa az aranydió felpattanó héja is sok-sok történetünkben.
A megölt aranyhajú gyermekek sorsához képest a mesék egy másik variánsa megint csak egy másik megmaradás-akaratot példáz. A nem megölt, hanem az udvarból elkergetett aranyhajú gyermekek rejtegetése így a bujdosó magyar sors mélyrétegeibe avat be minket.
Döbbenetes erejű példázatok vannak arról, hogy a magyar vidék, a rurális táj, az udvari, hatalmi központoktól távoli vidék hogyan fogadja oltalmába az aranyhajú gyermekeket. Ez pedig a magyar megmaradásnak a Prohászka Lajos által olyan szépen tipizált útja, a bujdosó magyarok élete.
– A bujdosás évszázadokon át volt a magyarság sorsa, attól fogva, hogy a római katolikus vallás felvétele után az ősvallás emlékeit őrző szellemi réteg visszaszorult, ők lettek a tudós emberek, pásztorok, juhászok, akik visszavonultak a mocsarakba, pusztákra.
– Van egy másik jellemző emléknyomunk is a bujdosásról, éppen az egyik legszebb magyar eredetmondában, a csodaszarvast űző ikerpár, Hunor és Magor történetében. Ez az ő híres öt év magányuk: amikor a sikertelen szarvasvadászat után engedélyt kérnek apjuktól, Nimród királytól, hogy elvonulhassanak. Az egyik forrás szerint a Kaukázusban, a többi gesta szerint a meotiszi mocsarakban tartózkodtak öt évig.
– Ez a magányos várakozás egyfajta szellemi érlelődés volt?
– Igen, így készültek fel arra, hogy beteljesítsék magukon a királyi sorsot. Hogy az elbujdosás után visszatérjenek, maguknak asszonyt ragadjanak, és megsokasodjanak. Ez az elbújás a magyar gyepűrendszer örökségében is tetten érhető, és ezek a szellemi reflexek benne vannak ebben a mesében is. Ezek a történetek egymással összefüggenek.
– Akik az aranyhajú gyermekek meséjét elmondták, látták előre a mi korunkat, hogy mi fog történni?
– Ez egy túlélési mintázat, amely annyiban szolgálja a magyar jövőt, hogy egyfolytában tanít és oltalmaz minket, s ehhez csak föl kell fedezni a benne rejlő gyógyítóerőt.
– Mit jelent például az arany, mint emberi minőség, és mint olyan minőség, amely jelen van a szertartásokban, és ott díszlik glóriaként a szentek feje körül is?
– Legalább három jelentést társíthatunk hozzá. Egyrészt ősi napszimbólum. Az égitestek tüze ég benne. Másrészt ősi hatalmi szimbólum, például a koronák is aranyból készültek. Harmadrészt a szellemi fény szimbóluma. Ezért mondhatjuk, hogy amikor világra jönnek az aranyhajú gyermekek, azzal a fény születik meg. Mert a napba öltözött Boldogasszony maga is fényt szül a világra. Ezért mondom erről a meséről, és erről a benne rejlő egész ősmítoszunkról, hogy ez egy december 21-éhez, a téli napforduló ősi ünnepéhez tartozó csodás tudástár. Ezért lehet az aranyhajú gyermekek születését a leginkább épp ezen a napon ünnepelni, majdnem ugyanakkor, mint hamarosan Jézus születését.
Mind a két mintázat a fény születéséről szól, de az egyik a maga ősiségében a sztyeppei nomád civilizációs örökségünkből ered, a másik, a betlehemi jászolban megszülető Kisjézus pedig a mostani keresztény konzervatív zsidó-keresztény világrendünkhöz vezet. Mindkettőben megtaláljuk magunkat, mindkettő minket, magyarokat megtartó erő, amelyek egymással már nem feleselnek. Mind a kettő együtt tesz bennünket erősebbé.
– Úgy vettem észre, hogy tapintat, az udvariasság jellemző a hagyományában élő emberre, köztük azokra is, akiket a keresztény világ még mindig hajlamos pogánynak nevezni.
– A pogány szó jelentéstartalmára hadd reagáljak azonnal. Talán ebben a beszélgetésben is érezhető, mennyire tudatosan vigyázok arra, hogy soha ne emlegessem a pogányságot, amikor az aranyhajú hármasok történetéről beszélek. A pogány ugyanis eredeti értelmétől, a latin „paganus” szó egyszerűen csak a vidéki emberekre alkalmazott használatától eltávolodva részben már szitokszónak is számít, és így ezzel rögtön egy vallásközi feszültség ütközőzónájába helyeznénk el ezt a történetet. Pont ez az, amit én nem szeretnék, hiszen nem is így van. Ezért beszélek csillagvallási örökségről, táltoshitű hagyományról és fénygyermekekről, naphéroszokról. Róluk szólva a bennük rejlő békítő erőt szeretném hangsúlyossá tenni, és még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy rajtuk keresztül valami pogánykodó, rendbontó erőt akarok felmutatni.
- Az elfogadás, valamiféle béke lehetősége is benne van ebben a mesében?
– Igen. Az aranyhajú hármasokról szóló tündérmesénk a dozmati regösénekünk szellemi párdarabja. Tekintve, hogy ebben is nagyon hangsúlyosan jelenik meg az a fogalom, amiről szólva Czakó Gábor alkotta meg az istenbéke-ajánlat fogalmát a dozmati regösénekben István királyhoz forduló csodafiúszarvas megszólalását jellemezve. Ahogy a csodafiúszarvas, ugyanúgy az aranyhajú hármasok is az ősi örökségek összedolgozásának szószólói.
