Kultúra
A hit útjainak tanítómestere
„Arca békét és örömöt sugárzott, soha nem látszott csüggedtnek, soha nem tűnt úgy, hogy neheztel, akár önmagára, akár az irányítása alatt állókra, mindig szelíden bánt az emberekkel.” Így jellemezte egy szerzetestársa Keresztes Szent Jánost. Pedig nem volt könnyű élete a Keresztről nevezett Szent Jánosnak, és ha igazak a róla fennmaradt híresztelések, elég konok, mondhatni önfejű is lehetett. Tulajdonképpen ez részben magyarázat is lehet arra, hogy miért éppen a Kármelben – ebben a legrégebbinek tartott, Illés próféta nyomán és a Kármel hegyén élt prófétafiak után a kármelitákról nevezett szerzetesrendben, az Atyaisten szőlőskertjében találta meg a nyugalmát. Az ellentétek – ahogy mondani szokás – vonzzák egymást. A párkapcsolatokról, szerelemről szólva szokták emlegetni ezt, de Keresztes Szent János kapcsán sem helytelen. Ne legyenek senkinek illúziói a tekintetben, hogy neki a Kármel jelentette a kiteljesedést, amely megadta számára tökéletes szerelmet is. Mert a Kármelben nemcsak szerethette a Mindenhatót, hanem a Kármel lelkisége által átélhette azt is: Krisztus benne lakozik. Akivel a Kármelben ott volt a Szűzanya. Egy kicsit „in medias res” haladtunk, de egy olyan misztikusról alkotott szövegnél, amely a Keresztről nevezett Szent Jánosról szól, nemcsak logika, az érthetőség kedvéért is ildomos ez.
Betegeket ápolt
A keresztény lelkiség és a spanyol irodalom kiemelkedő alakja ő, s jelentősége épp ma egyre élőbb és aktuálisabb. A tény, hogy XI. Piusz pápa 1926-ban kihirdette őt egyházdoktorrá, új lendületet adoott életművének, gazdag személyiségének. De „doktorsága” nélkül sem idejétmúlt tanításának kutatása, annak az örökké élő üzenetnek a megértése és megélése, amelyre Isten kiválasztotta őt, és amelyet írásaiban nekünk továbbadott. Nem véletlenül nevezte nevezte úgy Szent II. János Pál pápa: „a hit útjainak tanítómestere”.
Térjünk azonban vissza János gyermekkorába, aki 1542. június 24-én született Fontiverosban. Két nagyobb testvére volt, János alig kétéves korában veszítette el édesapját, így édesanyja, Katalin a gyerekekkel nagy nyomorúságba került. János tehát nagyon fiatalon megtapasztalta az igazi szegénységet és nélkülözést. Ennek ellenére édesanyja őt iskolába járatta Arévalóba, de hamar elköltöztek Medina del Campóba, ahol a legidősebb fiú takácsként jobb munkát talált. A három fiú közül a középső meghalt, édesanyjuknak pedig egy idő után be kellett látnia azt, hogy János tanulási költségeit nem tudja fedezni. János többször is megpróbálkozott valamilyen kézművesség elsajátításával, de egyikhez sem volt igazán tehetsége. Végül egy kórházban „kötött ki”, ahol a betegek mellett dolgozott, egészen 21 éves koráig. Az ott szerzett tapasztalatok nagyon meghatározóak voltak számára. A munka közben a tanulásra is talált időt, sokszor éjszaka, alvás helyett, illetve amikor a betegek mellett kevesebb teendő akadt. Egyre inkább vonzódott a könyvekhez, s az egyházi szolgálat érdekelte. Lelkiismeretessége meghozta gyümölcsét és bekerült a jezsuiták kollégiumába, amelyet szegény gyerekeknek tartottak fenn, és mindennap ministrált a magdolnák templomában.
Az ispotály alapítója elhatározta: viseli tanulásának költségeit, hogy miután pappá szentelik, kórházi lelkészként alkalmazhassa. Csakhogy Jánosnak soha nem volt ahhoz hajlandósága, hogy életét mások által megszabott irányban és utakon folytassa. Sem a kórház, sem a jezsuiták. Döntését, amellyel egy határozott hívásra válaszolt, semmi sem befolyásolhatta: egy napon belépett a medinai kármelitákhoz. Választásában bizonyára hatott rá mély vonzódása, szeretete a Szent Szűz iránt, mert a Kármel az ő rendje, a máriás közösség. Valamint egy bensőséges imaéletre való hajlam, a csönd szeretete. János 1564-ben tette le fogadalmát s kezdte el filozófiai és teológiai tanulmányait Salamancában, ahol a harmadik év végén pappá szentelték.
A nagy találkozás
Hazatért Medina del Campóba az újmisét celebrálni, s ekkor történt meg az a találkozás, amely döntő volt számára. Miután felszentelése után a kármelita rend úgy vélte, hogy rendelkezhet vele, János közölte elöljáróival, hogy elmegy karthauzinak. Ugyanis a teljesebb szemlélődést, egy radikálisabban Istennek szentelt életet kereste. Ám éppen ekkor találkozott a kármelita Jézusról nevezett Terézzel, azaz Avilai Szent Terézzel. Aki addigra már megalapította az avilai Szent József-zárdát, elkezdve ezzel a reformot a női Kármelben, s Medinába is alapítási szándékokkal érkezett. Reformált, az eredeti regula szerint élő férfikolostorok alapításának vágya élt a szívében, és már a generális engedélyét is megkapta két ház alapítására. Egyedül az erre vállalkozó szerzetesek hiányoztak.
Avilai Szent Teréz így emlékezett vissza a Jánossal való találkozásra: „Ott-tartózkodásom alatt engem állandóan foglalkoztatott a gondolat, hogy miképpen lehetne férfikolostort alapítanom. Mivel azonban nem volt hozzá emberem, nem tudtam hogyan kezdjek bele… Nem sokkal utóbb odaérkezett egy fiatal atya, aki Salamancában végezte tanulmányait. Egyik szerzetestársa, aki vele jött, igen épületes dolgokat mondott el nekem életmódjáról. Keresztről nevezett János testvér volt a neve. Hálát adtam érte az Úrnak, s mikor beszéltem vele, nagyon épültem rajta. Megtudtam tőle, hogy neki is szándéka belépni a karthauziakhoz. Erre én közöltem vele a terveimet, s nagyon kértem, várjon addig, amíg az Úr ad nekünk férfikolostort. Figyelmeztettem arra, hogy ha már tökéletesebb életet akar élni, mennyivel jobb volna, ha azt saját rendjében tenné, s hogy mennyivel nagyobb szolgálatot tenne ezzel az Úrnak. Erre ő a szavát adta nekem, azon föltétel alatt, hogy nem kell soká várnia…”
Ebben az egy esetben tehát a mások akaratát oly kevéssé követő János fejet hajtott, és Teréz tanácsa szerint végképp elkötelezte magát a Kármellel. Kinyilvánította, hogy kész megmaradni a kármelita rendben, azzal a másik feltétellel is, hogy – és ezt a gondolatot Szent Teréziától vette át – lehetőséget kap a rend eredeti szigora helyreállítására.
Kármelita ideál
János 1568. november 28-án érezte először, hogy megragadja lelkét az az álom, amely később a keresztes szentet formálta belőle: a sarutlan kármeliták ideálja. Ez volt az a nap, amikor két másik testvérrel elkezdte az új életet Duruelóban. Az első évek hosszú órák imádságos csendjében és a környező falvakban, a szegény nép között töltött evangelizációval teltek. Hamar megszerették őket egyszerűségükért, alázatukért, szegénységükért és azért a mélységért, amelyet nem lehet elrejteni, amely az Istennel töltött órák eredménye. A duruelói (másképp dorvelói) kolostor alapítása után János hamarosan további kolostorokat alapíthatott. Egymást követték a mancerai, a pastranai kolostor, az alcalai egyetemi kollégium, s közben megmutatkozott, hogy ez az önfejűnek látszó és mindig egyéni útjait kereső szerzetes jó szervező. Ez az „égi és isteni ember” – ahogy Szent Terézia, az akkori priornő nevezte, miután kérésére öt évig (1572–1577) gyóntató volt az avilai Megtestesülés kolostorban –, kiváló lelkivezetőnek bizonyult, aki szenteket tudott nevelni.
Ezekben az években azonban kiéleződött az ellentét a régi szokások szerint élő kármeliták és a terézi reformot, új életstílust követő sarutlanok között. Ennek az ellentétnek első áldozata éppen Keresztes János, akit a sarus kármeliták elfogtak és bebörtönöztek.
Ne feledjük, hogy a trentói – másképp trienti vagy tridenti – zsinat utáni Spanyolországban vagyunk! Ezt a zsinatot azután hívták össze, hogy az 1520-as években a katolikus és protestáns felekezetek közti ellentét egyre inkább mélyülni kezdett. Ekkor terjedt el az a nézet, miszerint a két fél közti nézeteltéréseket, valamint az egyházreformok ügyét csak egyetemes zsinat keretében lehet tisztázni. A zsinat munkája 1545-ben kezdődött, és tizennyolc éve alatt öt pápa is pontifikált.
Szent születik
Jánost mindenesetre Toledóban őrizték kilenc hónapig, emberhez méltatlan körülmények között, meg akarták törni ellenállását, rábírni arra, hagyja fel a reformált életét. Azzal áltatták, a többiek már feladták, Teréz reformjának vége és maga Teréz is egy sarus női kolostor foglya. Jánost azonban nem sikerült megtörni. Számára ez az idő a kegyelem ideje. Az Istennel való mély, egész lényét átformáló találkozásé. Ekkor írta meg verseit, amelyek istenszerelemről, fényről szólnak. Így emlékezett vissza később erre az időre: „Egyet sem lehet megfizetni azok közül a kegyelmek közül, amelyeket Isten nekem adott azon a helyen, egy ilyen kis börtönnel, még akkor sem, ha évekig tartott volna.” Kilenc hónap egy sötét szoba mélyén, mint az anyaméhben. S valóban, egy születésnek a tanúi lesznek a börtönfalak: „megszületett” Keresztes János, a szent.
A dolgok természetes rendje szerint vad és keserű szavakat lehetett volna várni tőle haragja és keserűsége miatt, a kegyetlen bánásmódra emlékezve. Ehelyett, mintha mindez nem is vele történt volna, derűsen szólt a szabadság diadaláról, amelyet nem lehet sem börtönbe zárni, sem megbilincselni, mert a szeretet szabadsága ez.
Börtönében írt elemzéseinek alaptémája a szeretet küzdelmei A lélek sötét éjszakájában (A Kármel hegyére vezető út). A lélek sötét éjszakája Keresztes Szent János kifejezése, arra az állapotra használja, amelyben az Istennel való, misztikus egység megélése után hirtelen Isten jelenlétének teljes hiányát tapasztalja meg a lélek. A Kármel hegyére vezető út című versében a lélek Isten utáni vágyakozása a földi szerelem képében jelenik meg. A menyasszony beszéli el, hogyan szökött ki éjjel titkos létrán a házból vőlegénye karjai közé. Az amor sanctus, a középkori himnuszokban lobogó szent szerelem ölt itt szenvedélyesen személyes formát. Az éjszaka – tudjuk meg a műből – csak eredményében boldog, az odáig vezető út, azaz a létra fokai a megtisztító szenvedések útja. A versben a lélek azt mondja el, hogyan lépett ki önmagából és a teremtett dolgokból egy sötét éjszakán, amely nem más, mint a lélekben az önmegtagadást és a lemondást elvégző, megtisztító szemlélődés. És az éjszaka valójában nem is egy, hanem kettő. Az elsőben az ember érzéki része, a másodikban szelleme fosztatik meg minden földi táplálékától, hogy azután kiüresedve és megtisztulva magába fogadhassa az Istent, egyesülhessen Teremtőjével. Mindaz, amit János leírt, különböző módszerekkel készült önarckép. Románcok, amelyekben a Szentháromság, a misztikus Test, a Megtestesülés szépsége és a lélek minden szabadsága benne foglaltatik.
Toledói börtönéből megszökött János, és Andalúziába ment. Három évet kivéve további életét errefelé töltötte. Az élete rendkívül nehéz és kemény volt gyermekkorától a haláláig. Amikor Segoviában volt, Istentől azt kérte ajándékba, hogy megvetés és félreértések közepette élhessen azért, hogy minél többet szenvedhessen. Krisztus pedig szívesen tartotta őt a keresztjén: Jánosnak, aki a reform első embere volt, saját rendjében szüntelen üldözést, megalázást, terhes feladatokat kellett vállalnia.
Keresztes Szent János egészen elbűvölő, egyedülálló jelenség, az istengyermekek tökéletes szabadságának a szentje. Egész élete liturgia, amelyben minden emberi valóság énekké és költészetté vált. Olyan, mint egy trubadúr, akit a természet, a szeretetben töltött élet és a kereszt, a szeretetnek a legnagyobb megnyilvánulása ragadott magához. Úgy ölelte magához, ahogy egy muzsikus a hárfáját – tartják róla a kármeliták. Jánost 1726-ban avatták szentté, ünnepét 1738-ban vették föl a római naptárba, november 24-re, 1969-ben pedig áthelyezték december 14-re. Pedig...
János röviddel a halála előtt kérte: olvassák föl neki az Énekek énekét, hogy a kereszt iránti szerelme új táplálékot kapjon. Ez a Szeplőtelen Fogantatás oktáváján, éjfélkor történt, azaz december 16-án, s miközben a testvérek a kórusban megkezdték Mária ünnepi zsolozsmáját, János ujjongott, hogy az égbe mehet, és ott énekelheti tovább a zsolozsmát. Ez volt az utolsó szava itt, a földön. Úgy élt, és indult el ebből az életből, ahogy énekelt. Abból pedig, ahogyan írásaiban az életszentség szabályait a semmiből megformulázta, egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk, akinek e földi élet, annak minden szenvedélye és általában az emberi élet kalandja nem más, mint teljesen járulékos mozzanat az egyetlen lényegeshez: eljutni az Istennel való egyesülésre, és a hozzá vezető átalakulásban élni. Mindenáron.
