Kultúra
Könnyekkel gondosan átitatott szerelmes versek
Interjú Olt Tamással, a Mesterkód című musical rendezőjével
Olt Tamással a musical létrejöttéről, a korunkban tapasztalható elszigeteltségről, elmagányosodásról, és Petőfiről beszélgettünk.
– Hogyan született meg a Mesterkód című musical?
– Molnár Ferenc Caramel és Lutter Imre, a Magyar Versmondók Szövetségének elnöke kért fel a darab megírására és megrendezésére.
– Volt egy olyan gondolat, ami önből kikívánkozott, és zenés darabbá formálható volt?
– Akárhová megyünk, étterembe, kávézóba, kocsmába, mindenhol azt látjuk, hogy az emberek arcára van tapadva a mobiljuk. A korábban közvetlen emberi kapcsolatok így közvetetté váltak. Ez az a mindennapjainkban jelen lévő helyzet, amelyet a végletekig el lehetett túlozni a műben.
Váradi R. Szabolccsal közösen írtuk meg az alapművet. Vele korábban már több más darabon együtt dolgoztunk. Az egyik főszereplő ebben a darabban az operációs rendszer, amely lépésről lépésre felhívja a fiatal hivatalnok figyelmét arra, hogy nem a pénz, nem a hatalom, nem a népszerűség hozza el a boldogságot, hanem a költészet, a lélek, a szerelem.
Három Petőfi-vers három életkorába viszi időutazásra a szerelemben csalódott hivatalnokot, akit Palcsó Tamás alakít, és megmutatja neki azokat a kulcsfontosságú jeleneteket, amelyekre talán nem figyelt eléggé, vagy nem is tudott arról, hogy mi is történt ott valójában. A boldogságkeresésben részt vesz Szulák Andrea, Trokán Péter, Bakos-Kiss Gábor, Német Klára, Balaskó Bence, Nika (Veres Mónika) is.
– Mondana példát?
– A gyerekkori szerelemben a szőke kislány megbántotta a főhőst, ezt ő meg is jegyezte, de azt nem tudta, hogy ő is megbántotta a kislányt.
– Azt hiszem, ilyen egyoldalúan megélt szerelmi története szinte mindenkinek van. De milyen a musical zenei anyaga?
– Molnár Ferenc Caramel teljesen új zenei világot teremtett az előadáshoz, rengeteg új dallal. Persze felcsendül majd egy kulcsfontosságú slágere is.
– Egy tévéműsorban ön arról beszélt, hogy a szülei is nagyon szeretik a verseket, és versfelismerős társasjátékot játszottak önnel gyerekkorában.
– Igen, a szüleim szerették volna, hogy én is megszeressem a verseket.
– Úgy tűnik, ez sikerült is.
– Igen. Ma lájkokat és TikTok-videókat küldenek egymásnak az ifjak, de én még könnyekkel gondosan eláztatott verseket adtam a lányoknak. Ezek más minőségű kapcsolatok voltak.
– Micsoda pazar gesztus! Gondolja, hogy ez a világ, amelyben szerelmes versekben tárjuk fel lelkünket a másiknak, még visszatérhet? Hiszen ez annak is lelki fényűzés, aki megteszi, és megtiszteli ezzel a saját érzelmeit.
– Remélem, hogy a darab kedvet csinál a szerelemhez és versekhez is, és ahhoz is, hogy szívből-lélekből éljünk újra.
– Petőfi Sándor, akinek most a bicentenáriumát ünnepeljük, volt már preszocialista forradalmár (Forradalmi Ifjúsági Napok), készült róla film V'73 címmel, volt korszerűtlen költő, amikor a nyolcvanas évek vége felé több kortárs magyar poétának nem tetszettek a rímei, a kétezres években viszont Ferenczi György és a Rackajam rockos-bluesos stílusban énekelte a verseit. Önnek mit jelent Petőfi? Mi ragadja meg a költőben?
– Két dolgot emelek ki, ami nagy hatást gyakorolt rám. Az egyik: Petőfi annyira színész akart lenni, hogy a híd alá ment volna, azért, hogy színész lehessen, a másik az, ahogy berohant a segesvári kukoricásba, a biztos halálba. Vagy ahogy Dugovics Titusz magával rántotta a törököt a mélybe. Ez utóbbi kiveszett a világunkból, és ma már fel sem tudjuk fogni ezt a hazaszeretetet, ezt az áldozatkészséget. Azt, hogy valaki képes a biztos halálba menni.
Magyarországon azzal is gond van, ha valakire azt mondják: hazafi. Akkor az biztosan befordult konzervatív valaki, miközben, ha megnézzük Amerikát, látni a házakon a nemzeti színű zászlók vannak. Attól függetlenül teszik ki az emberek, hogy ki melyik pártra szavaz.
– Nekem az is érdekes, ahogy ebben a produkcióban a magaskultúra és a szórakoztató zene, a tömegkultúra találkozik. Egyre több mostanában az ilyenfajta kapcsolódás. Mi lehet az oka?
– Többféleképpen lehet magyarázni. Eleinte az is ciki volt, ha egy magyar színész sorozatban játszott, miközben Angliában és Amerikában nem volt ciki, hanem a legnagyobb színészek játszottak a tévésorozatokban. Mára Magyarországon sem kínos már, hanem igényes és elismert sorozatok készülnek. Amikor egy előadást rendezek, eldönthetem, mit szeretnék. Például, hogy operarészletet és komolyzenét teszek még a vígjátékba is, hiába nincsen erre igénye a konzumízlésnek, mert ez szinte kötelességem.
– Valóban. Manapság a legvadabb rablásokat és a legvéresebb öléseket a legszebb operaáriákra követik el a hollywoodi filmekben, és a borzongásra vágyó néző nem rohan ki a moziból azért, mert egyszerre csak magaskultúrát kapott.
– A magaskultúra és a tömegkultúra összekapcsolódása már a huszadik század előtt elkezdődött, így jött létre a posztdramatikus színház, ez a folyamat azóta is tart, és remélem, ez is közrejátszik majd abban, hogy olyanokhoz is eljutnak a gondolataink, akik másképp nem találkoznának ezzel a fajta attitűddel.
– Ide illeszkedik az is, hogy például a jelmezeket a képzőművészettel foglalkozó Horányi Juli tervezte, a díszlet pedig Wilhelm Judit munkája.
– A díszlet, az előadás látványvilága különleges: LED-falakból és animációkból áll. Vagyis egy alulbútorozott tér.
– Bizonyára nagyon látványos, de a kézzelfogható tárgyak hiánya nem teszi nehézzé a színészi munkát?
– Nem könnyíti meg. A Nemes Nagy Színitanoda növendékei adják a negyvenfős tánckart, ők nemcsak táncosok, hanem színészek is. Fejes Kitty készítette a koreográfiákat, és szerintem nagyon jól megoldották, hogyan mozogjanak ebben a különleges térben.
– A decemberi nagyszínpadi bemutató után hol lehet majd látni a későbbiekben a Mesterkód című musicalt?
– Az alkotókkal nyárra készítünk kisszínpadi változatot, amelyekkel járhatjuk az országot, és bemutathatjuk kőszínházakban, szabadtéri színpadokon és más helyszíneken.
