Kultúra

Irány Tirol! – RIPORT

Ausztriában van élet Bécsen és a síközpontokon túl is. Cikkünkben rövid utat teszünk Tirol fővárosába és környékére, vagy lássuk, milyen Innsbruck sílécek nélkül!

Irány Tirol! – RIPORT
A vonatról leszállva azonnal a várost körülvevő hegyek vonzzák a tekintetet
Fotó: MH/Kerékgyártó György

Nagyon fontos: ha a vonat mellett döntünk egy tiroli utazás alkalmával, semmiképpen se válasszuk a péntek reggeli zürichi járatot. Bécsig még nem sok minden háborgathatja a nyugalmunkat, legfeljebb ha kifogunk egy olyan szomszédot, aki egyfolytában telefonál, így se olvasni, se aludni nem hagy bennünket, ám az osztrák fővárosban rengetegen szállnak fel helyjegy nélkül, innentől végig állnak vagy ülnek a folyosókon, a mosdókért sorba kell áll állni, és arra is számítani kell, hogy a szakadatlanul ide-oda vándorló utasok közül egy-egy időnként, nagyobb zökkenőknél a nyakunkba esik. Tulajdonképpen csak egy különbség van ahhoz képest, mintha például Brassó felé utaznánk: az emberek türelmesebben viselik az utazás kellemetlenségeit.

A tömöttség oka egyébként az, hogy a hétvége közeledtén a nagyobb városok lakói kimozdulnak, Bajoroszág az egyik cél, Olaszország a másik, amelyet kufsteini átszállással lehet megközelíteni.

Van még egy olyan sajátossága az osztrák vasúti utazási kultúrának, amellyel érdemes számolni. A helyjegy nélkül utazók folyamatosan pásztázzák a megüresedő üléseket, és rettentő udvariasan, tisztázva, hogy valóban felszabadult-e a hely, azonnal el is foglalják azt, amibe bele kell érteni a személyes csomagok teljes átcsoportosítását is. Ha az ember pechesen fog ki egy külső ülést, gyakorlatilag egész úton feláll és leül, hogy helyet adjon a behelyezkedőknek és a távozóknak.

Mindehhez képest csak érdekesség, hogy Ausztriában, legalábbis a nagyvárosokban sokka többen hordanak önkéntesen maszkot, mint Magyarországon, ám amint olyan zárt és zsúfolt helyekre érnek, mint egy nemzetközi vasút kocsija, azt haladéktalanul leveszik. Azt hittem, ez valami helyi szokás, de azóta már láttam Budapesten is.

Bajor és tiroli

A panzióval szemben, amelyben szállást kaptam, egy klasszikus tiroli hangulatú étterem működik, esténként kihallatszik a vidám zene. A parkolóban drága autók, a parkolót övező melléképület falán pedig egy óriási FC Bayern München molinó lóg. Ez úgy nagyjából össze is foglalja Tirol történelmét és szellemiségét. Az európai nagyhatalmi politikának az újkortól végig alapvető érdeke volt, hogy ne jöhessen létre német–osztrák egység. Ez a két világháború között, különösen attól a pillanattól kezdve, hogy Hitler német kancellár lett, egyre reménytelenebb elgondolásnak tűnt, még akkor is, ha olyan nagy szerveztek, mint a Vaterländische Front aktívan küzdöttek a közeledés ellen. Ausztria 1955 októberében törvénybe iktatta az ország örökös semlegességét, és a mai napig tart az a harc, amely az osztrák önazonosság kialakításáért folyik. Egy kellemetlenkedő mondás szerint Ausztria óriási trükkje, hogy elhitette a világgal, hogy Mozart osztrák, Hitler pedig német volt. Az ausztriai médiában olyan sokszor hangzik el ma is: „mi osztrákok vagyunk”, hogy az már-már nacionalizmusnak tűnhet, de ne üljünk fel ennek! Amint említettük, az önazonosság kialakításáról van szó.

Kilátás a panzióból. Ez az egyik dolog, amiért megéri ide utazni
Kilátás a panzióból. Ez az egyik dolog, amiért megéri ide utazni
Fotó: MH/Kerékgyártó György

A természetes kapcsolat azért nem jelent feltétlen lojalitást egymás iránt, különösen az osztrák fél igyekszik autonómiáját minden tekintetben őrizni. Ennek történelmi előzményei vannak, gondoljunk csak a napóleoni megszállása alatt lezajlott tiroli felkelésre, amely az ellen zajlotttt, hogy a terület a Bajor Királyság része legyen. A mai helyzetet pedig jól példázza az egyik sikeres streamszolgáltató kínálatában fellelhető Kitz című minisorozat, amely a kitzbüheli lakosok és a Münchenből ide érkező, a hüttékben és a sípályákon partyzó bajor gazdagok ellentétét festi a történt hátterének.

Tirol ereje a mezőgazdaságban rejlik, ennek alapja az alpesi állattartás és az ehhez kapcsolódó élelmiszertermelés, de nem elhanyagolható turisztikai vonzereje sem.

Itt volt rab Rózsa Sándor

Ha az ember Budapest felől érkezve elhagyja Ausztria egyik fő látványosságát, Salzburgot, csak kapkodja a fejét, merre nézzen. A rövidebb út kedvéért a vasút és az autópálya is Bajorországon halad át, hogy még Kufstein előtt visszatérjen Ausztriába, így – különösen a vonattal utazók – kapnak bónuszként egy csipet Dél-Németországot is, elsősorban varázslatos hangulatú tanyák látványát, békés fürdővárost, pazar tájakat.

Kufstein vára nem őriz a magyarok számára szép emlékeket, de látványnak elsőrangú
Kufstein vára nem őriz a magyarok számára szép emlékeket, de látványnak elsőrangú
Fotó: Wikipédia

Kufstein a magyarok számára nem tartogat kellemes emlékeket. A Habsburg területfoglalás során épült az az erődítmény, amelynek Császár-tornyát idővel várbörtönné alakították. Az osztrák uralkodói család számos olyan magyar gondolkodót zárt ide, aki összeütközésbe került velük: Teleki Blanka grófnőt, aki 1849-et követően sokakat bújtatott a forradalmi eseményekben részt vevők közül, és aki az emigrációban élőkkel is kapcsolatot tartott, Kazinczy Ferencet, Batsányi Jánost, Wesselényi bárót. A legtöbbet emlegetett magyar rab Rózsa Sándor volt, aki hat évet töltött a 13-as cellában.

Ezen emlékek ellenére az Inn folyó fölé magasodó vár pazar látványt nyújt. A romos állapotában is pompás Galambóc vára nyűgözi így le azt, aki vállal egy kis hajókázást az Al-Dunán.

A hegyek városa

Innsbruckban az az izgalmas, hogy akkor is jól tudja itt érezni magát az ember, ha nem síelni jön. A tapasztaltabb Ausztria-járók állítják, a város épp a fordítottja Salzburgnak: amíg ott elfogadható áron lehet szállást bérelni, de meglehetősen drága az élet, addig Innsbruckban a szobáért kell borsosabb árat fizetni, cserébe az átlag magyar pénztárcát sem túlságosan terhelő áron lehet vacsorázni, kávézni. Megnyugtató, hogy a minőség a hely besorolásától függetlenül rendben van: mindegy, hogy az ember az Olympiahalle sportkocsmájába ül be zöldségcurryt enni vagy a belváros egyik fő attrakciója, az Augustiner Stiftskellerbe ül be egy csülökre vagy weißwurstra, tudhatjuk, hogy finom étel kerül elénk.

Az Augustinerben mindig teltház van
Az Augustinerben mindig telt ház van
Fotó: MH/Kerékgyártó György

A városba érkezés vegyes érzelmeket kelthet az emberben. A vonatról leszállva azonnal a házak fölé magasodó hegyek vonják magukra a tekintetet, a látvány elvarázsol. A pályaudvar főbejáratán kilépve ez volt az első mondatom saját magamnak: „de jó, hogy eljöttem Innsbruckba, úgysem jártam még Törökországban”. A német nyelvű világban ma már mindenütt természetesnek számít a török és arab üzletelők sokasága, ám Innsbruckban – ellentétben Berlinnel vagy Béccsel – a város belseje felé haladva kevésbé találkozni velük. Turista viszont akad a világ minden tájáról, és például az előbb említett Augustinerbe igyekezvén ajánlott felkészülni némi sorban állásra. Az egyébként óriási befogadóképességű vendéglő előtt mindig várni kell, de nem sokat, a vendégek gyorsan cserélődnek, a profi ültetők pedig ügyesen végzik a feladatukat.

Színes házak az Inn partján
Színes házak az Inn partján
Fotó: Wikipédia

Amit mindenkinek látnia kell: az Inn folyó partján sorakozó színes házak. A város területén belül kastélyok, barokk templomok, apátság várja az érdeklődőket, az 57 méter magas városi torony, a városháza és az Aranytető a középkori Innsbruckba visznek vissza bennünket. Lanovkával pedig fel lehet kapaszkodni a magasba, és az Inn völgyében gyönyörködni. A 746 méter magas Bergisel nevű hegyen megtekinthető az a modern síugrósánc, amelyet az 1976-os téli olimpiai játékok infrastruktúrjának helyére építettek 2003-ban. Számos wellness szálló és túraútvonal is várja a „hegyek városában” azokat, akik az aktív pihenés kedvelői.

Innsbruck nem nagyváros. Bár Tirol fővárosa és Ausztria ötödik legnagyobb települése, 133 ezer lakosával nem számít metropolisznak. És éppen ez benne jó. Történeti hangulatával, páratlan természeti környezetével, barátságos vendéglátóival, finom ételeivel megragadja az ide látogatót.

Ülök a panzió étkezőjében, és a hazautazás előtti utolsó reggelimet eszem. Fabokszos helyiség, az egyik asztalnál egy házaspár, a másiknál egy idősebb hölgy, aki újságot olvas evés közben. A falon szentképek és vadásztrófeák váltják egymást. A tulajdonos mosolygós, kedves. Az asztalon narancslé, kávé, felvágottak, kalács, zsömle, lekvárok, vaj. Az ablakból az egyik hegyre látok. Eszembe jut, hogy húsz évvel ezelőtt egy lány, aki korábban hosszabb ideig dolgozott Innsbruckban, azt mondta: „szerintem neked tetszene ez a város”. Igaza volt. Tetszik.

Kapcsolódó írásaink