Kultúra

A görög sorstragédiák fájdalma

Jacqueline Lentzou Hold 66 című filmje felrúg minden eddigi szabályt, mégis érvényes

Formabontónak lenni könnyű és vonzó dolog minden művész számára. A formabontó kísérleteknek azonban csak töredéke maradandó. A mutatvány csak akkor sikerül, ha a szabályok felrúgása után vagy közben érvényes művet is sikerül alkotni.

A görög sorstragédiák fájdalma
Nem hagyományos apja–lánya történetet látunk
Fotó: Pannonia Entertainment

Minél fiatalabb egy rendező, annál nagyobb kísértést érezhet minderre – és annál ritkábban sikerül a mű. (Ha már itt tartunk, és épp egy, a címében a Hold nevét viselő film kapcsán, említsük meg, hogy a nagy formabontó és új szabályokat alkotó Federico Fellininek épp az időskori, utolsó munkája, A Hold hangja rúgta fel az összes addigi szabályt, beleértve a saját­jait is, hogy új utat teremtsen, amelyen sajnos ő maga már nem tudott végigmenni.)

Nos, Jacqueline Lentzou fiatal görög rendező új, a nemzetközi fesztiválokon díjazott nagyjátékfilmje, a Hold 66 felmondja az eddigi konszenzusokat – még a kísérleti filmekéit is –, semmi eddigihez nem hasonlítható, és túlzás nélkül nevezhető új utat nyitó filmnek.

Története egyszerű: Artemisnek (Sofia Kokkali) évek után kell visszatérnie Athénba, mert apja (Lazaros Georgakopoulos) súlyos beteg, és a családban nem akad más, aki ápolná.

Apafilmet látunk tehát – ám a rendező kerüli a szülő–gyerek kapcsolatokat előszeretettel feldolgozó Ingmar Bergman-féle szókimondó pszichologizálást és az anyafilmek sorát legyártó Almodóvar-féle barokkos túlzásokat is. Home-videót idéző képsorokkal indít, és filmnyelve egyszerű marad a továbbiakban is: a javarészt a lakás fojtogató és sötét belső tereiben játszódó emberi drámát a színészek játéka és a nagytotáloknak köszönhetően arcjátéka viszi el. A rendező hatalmas terheket rak rájuk. Főleg a főszereplőre, Sofia Kokkalira, akit nem véletlenül díjaztak a Tesszaloniki Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó elismeréssel. Alakítása bámulatos, megrázó, emlékezetes.

Apjához való viszonya a szemünk előtt alakul át: amint lassan kiderül, a múltban kifejezetten rossz volt a kapcsolatuk, ami megmutatkozik abban is, hogy az apa képtelen elfogadni, hogy épp lánya az, akinek segítségére rászorul. A filmben szinte egyetlen szót sem szól, csak a kulcsjelenetekben mond egy-egy banális mondatot – a rendezőt dicséri, hogy ezek a mondatok viszont ülnek, és a mögéjük rejtett, ki nem mondott tartalom simán átjön a nézőnek.

Az álomjelenetekkel és tarot-lapokkal tagolt filmben meglepő módon tűnik fel a görög kultúrtörténet: a lány álma, amelyben magát szarvasnak, apját különös férfisellőnek álmodja, előrevetíti a film második részében lelepleződő titkot a mitológia nyelvén. A görög drámákban fellépő kart a családtagok adják, akik két jelenetben is felsorakoznak épp úgy, mintha, mondjuk, Szophoklész egy darabját látnánk.

A rendezőnek azonban elég jó ízlése van ahhoz, hogy ezeket az allúziókat ne játszassa túl – mindkét olyan snittbe, amikor a kar felvonul, vegyül valami groteszk, abszurd íz, amely azonnal zárójelbe is teszi a klasszikus utalást. Az emberi lélekben egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedünk, ahogy telik a filmidő, míg végül valóban megtörténik a ritka csoda, a katarzis.

A 2013-ban a Londoni Filmakadémián diplomázott Jacqueline Lentzou rendező nevét mindenesetre érdemes lesz megjegyezni, mint ahogy főszereplőjéét, Sofia Kokkaliét is.

Hold 66
francia–görög film, 108 perc
R.: Jacqueline Lentzou
10/9

Kapcsolódó írásaink

Elegáns bosszú

ĀA film érdeme, hogy alkotói igyekeztek a nézők által felismerhető típusokat alkotni

Erős alkotókedv

ĀKáel Csaba filmügyi kormánybiztos: „A fesztivál ereje a vetítési helyszínekben is rejlik”