Dubajtól Budapestig

Dombóvári Tamás évekig fényképezte Dubaj impozáns épüle­­­­teit. Végigfotózta Barcelonát, Nepált, Afrikát, és szenvedélyesen örökíti meg az épületeket itthon is – na meg persze bárhol, amerre jár a világban. Arra, hogy mindez mennyire művészet, ő is folyamatosan keresi a választ, egy dologban azonban biztos: az épületfotók szerves részei kulturális örökségünknek.

„Az épületfotózást nem kell túlmisztifikálni, hiszen egy iparág hívta létre. Amikor elkészül egy épület, a tervezői és a kivitelezői oldal számára is fontos, hogy megörökítsék a végeredményt. Természetesen ahogy az építészet, úgy a hozzá tartozó épületfotográfia is lehet művészet, de a képek elsődleges célja az archiválás és a referencia” – mondja Dombóvári Tamás, aki úgy véli, akkor születhetnek művészi alkotások, ha a fotós elmélyül egy épület szemlélésében. „Számomra attól érdekes egy épületfotó, ha olyan „arcát” mutathatom meg például egy a háznak, amit nem biztos, hogy mindenki lát. Ez lehet régi épület vagy modern, kortárs, a lényeg, hogy találjak benne valamit, ami megmozgat” – véli.

Az épületfotósokat a laikus úgy képzeli el, hogy alpinistaként másznak fel a felhőkarcolókra, számos különleges kütyüvel megpakolva. Ahogy a fényképész meséli, régen ipari fényképezőgépekkel készültek az épületfotók: „Ezek a nagy formátumú eszközök olyan beállítási lehetőségekkel rendelkeztek, amelyek képesek voltak korrigálni a perspektivikus torzítást az exponálás előtt, hiszen ha például békaperspektívából fotózunk, akkor dől az épület, és összetartanak a vonalak. A technika előre haladtával a gép mérete csökkent, az objektívek is egyre okosabbak, és utómunkával is lehet korrigálni – bár a szoftverrel kiigazított kép soha nem lesz olyan mintha a helyszínen korrigáltunk volna. Korábban a légi felvételek bonyolult szervezést igényeltek, ma viszont a drónok segítségével könnyedén és nemcsak felülnézetből, hanem oldalnézetből is lehet olyan képeket készíteni, mint amilyeneket, mondjuk, a szomszéd ház második emeletéről. Én nem drónozom az épületfotózáshoz, inkább igyekszem mindig olyan látószöget találni, hogy a legminimálisabban torzuljon a kép.”

A Magyar Zene Háza épülete minden fényképészt megihlet

Fotó: MH/Dombóvári Tamás

Dombóvári Tamás szerint nem minden épületnek áll jól a korrekció. „Ezt az épület karaktere határozza meg, hiszen sokszor éppen abból adódik a torzulás, hogy nem a szokványos látószögből készül a kép, és pont ettől lesz izgalmas. Előfordul, hogy szándékosan használok halszemoptikát, hogy megragadóbb legyen a látvány. Nekem az intuícióm súgja meg, hogy honnan akarok ábrázolni, bár amikor belenézek a keresőbe, akkor a vonalakat próbálom kiegyenesíteni, hiszen a vízszinteseket és a függőlegeseket konzervatívan kell megfogalmazni” – vallja a fotográfus, akiben saját bevallása szerint fut egy „genetikai program”, ami magában hordozza az építészet iránti fogékonyságot, hiszen a nagybátyja építész, és az édesanyja is erre a pályára készült.

„Viccesen azt szoktam mondani, hogy az épületfotózás azért vált a számos téma közül a kedvencemmé, mert itt a modell nem beszél vissza. Komolyra fordítva, Dubajban kaptam rá az ízére. Évekig éltem az arab luxus és a felhőkarcolók városában, ahol a mesés építészeti megoldásoknak csak a képzelet szabhat határt. Ott az ingatlanszakmában dolgoztam, és evidens volt, hogy az ingatlan- és a szállodapiacról jöttek a fotós megrendelések. Az épületfotózás egyébként nem csupán a homlokzatot jelenti, hanem az enteriőrt is. Dubajban engem mégis a metróállomások nyűgöztek le. Mindegyik nagyon futurisztikus” – magyarázta a fotós, miközben megmutatta személyes kedvenceit az ott készült képei közül.

Valóban, a látvány ultramodern, de közben szembetűnő, hogy a hagyományok megőrzését is szem előtt tartották: a megállók alakja kagylóhéjat formáz, talán ezzel is az egykori gyöngyhalász életmódra utaltak a tervezők. „Itt a metró gyakorlatilag magasvasút, nagyon designos, és utazás közben elképesztő a lüktető város látványa.”

Az épületfotózás során felmerül a kérdés, vajon kell-e, hogy élettel és kontextussal legyen teli egy épületről készült kép? „Fontos eldönteni, hogy mi a cél? Ha minden épületet emberek nélkül fotóznánk, akkor az nagyon utópisztikus hatást keltene. Ma már a tervezőasztalon is belerajzolják a tervekbe az embereket. Ha a részleteket akarom megmutatni, akkor viszont amúgy is olyan területeken van a fókusz, ahol nem feltétlenül a kontextus a lényeg – véli a fényképész. – Mindig figyelek, ezt a képességet nem tudom kikapcsolni magamban, hiszen a tér minden pontjából mindig mást lát az ember. Fontos a napszak is, mert az sem mindegy, hogy milyen erősek éppen a fények”.

Beszélgetésünk során bejártuk a Magyar Zene Házát, ahol rajtunk kívül is mindenki fotózott, fényképezőgéppel vagy akár a telefonjával. Tamás sem először járt itt, de mint mondja, minden alkalom olyan, mintha éppen most fedezné fel ezt az organikus, hullámzó, ikonikus építészeti remekművet, amely lyukakkal áttört tetőszerkezetével és hatalmas üveg-falaival összetéveszthetetlen látványt nyújt.

„Nagyon érdekes épület lett, abszolút megmozgat. Lágy vonalai­val, az arany dekorlemezekkel egyébként engem a dubaji metróra emlékeztet. Az épületeknek szerintem határozottan van lelkük, amit az alkotójuktól, az építésztől kaptak. A stílusban benne van az építész személyiségjegye, ami a részletekben rejtőzik, éppen ezért az épületfotózásnak szerves része a részletek megmutatása is.”

Az épületfotós egyik kedvenc budapesti épülete a Megyeri híd, amelynek a tetejére munkája során jutott fel, de van egy bakancslistája, amelyen számos hazai és külföldi épület rajta van. „Vonz a szakrális építészét. A kedvenc építészem Le Corbusier – akinek az épületfotósa a magyar származású Lucien Hervé volt –, az általa tervezett ronchamp-i kápolnát harminc éve szeretném megfotózni, de a finn Lappeenranta városában álló Lauritsala-templom, az izlandi Hall­grimur temploma, a Japánban található Szalagkápolna, a Gutowski Róbert által tervezett pátyi II. János Pál-templom vagy a szintén hazai csoda, a debreceni Szent György-templom, amit Győrffy Zoltán tervezett is rajta van a listámon. Szeretem a letisztult formákat és a modern építészetet. Az art deco és a Bauhaus közel áll hozzám, éppen ezért szívesen fotózok irodaházakat, hiszen ezek az üvegpaloták is a Bauhaus stílusjegyeit viszik tovább. Akár egy panelrengeteg is lehet épületfotós szemmel művészi alkotás, hiszen az is egy letisztult forma, és megvan a maga ritmusa.”