Kultúra

Nézz szét Föld-kerteden!

Költőink belső kényszert éreznek arra, hogy számot vessenek a világgal

Aggodalom az emberért, a természetért, a bolygó és az ország, Európa jövőjéért, a pénz nem szűnő hatalma miatt, a járvány miatt. Gyász, búcsú az élettől, szerelem, újratervezés – ezek a fő témái annak a bőséges és kiemelkedően színvonalas költészeti termésnek, amely nyolcvanhat határon inneni és túli magyar költő tollából megjelent idén Az év versei 2022 című kötetben Zsille Gábor szerkesztésében, a Magyar Napló gondozásában.

A járványidőszak és az utána következő hónapok magyar költészetének legjava olvasható Az év versei 2022 címmel kiadott antológiában. A szerkesztő többek közt a Vörös Postakocsi, az Agria, az Alföld, az Ambroozia, a Bécsi Napló, a Drót, az Életünk, az Előretolt Helyőrség, az Eső, a Hitel, az Irodalmi Jelen, a Látó, a Litera, a Magyar Napló, a Székelyföld és más magyar nyelvű irodalmi folyóiratok elmúlt évi terméséből válogatott.

Más művészeti ágak képviselőitől már tudjuk, hogy a visszavonultság kedvezett az alkotóknak, és olyan művek jöttek létre, amiket sok éven át csak tervezgettek, vagy éppen a mostani lehetőség szülte őket. De az antológia versei hamar meggyőznek minket arról, hogy költőink számára nemcsak az otthon töltött több idő, a kihalt utcák nyugalma hatott megtermékenyítően, hanem a belső kényszer is, hogy egy ilyen, rendkívüli helyzetben a költőnek számot kell vetnie azzal, hogyan jutott ide az emberiség, mi történik most, és mi az, amiért az alkotónak, mint a közösség lelkiismeretének szót kell emelnie. Ez a fajta szerepkör mindig is a költészet sajátja volt, de most bátrabban, nyíltabban szól korunk költője, tudja, hogy a szavainak nagyobb tétje lehet, mint más, békésebb időszakokban.

„Bűn-e az imádság, / mikor Istent elfeledtük, / és csak a hallgatás van hátra, /a tárgytalan, riadt könyörgés, / de az a hirtelen szomjúság is / a halálnál nagyobb lehetetlenért” – kérdezi az antológia nyitóversében az idén 91 esztendős Czigány György.

„Csak arra emlékezz, / ami megtart, ébresztem / magam, csak arra, / a többi a nappalé, / a visszamért sötétségé – / úgy számláld éveidet, igétlen igéivel: halni készül Európa! – írja Újbóli leltár című versében Tamás Menyhért.

Ladik Katalin Fénygömbök fogságában című versében Szőcs Gézára emlékezik.

Kemény István Lovag Dulcinea című versfüzérében a kóbor lovagokról ír, akik helyreállítják az ökoszisztémát, és kiirtják a túlszaporulatot. Bolondos hőse így figyelmezteti magát: „...jó lesz vigyáznom magammal... nehogy pont az embert irtsam ki magamból a végén.” Apokaliptikus víziókban sincs hiány: „Mindenki úgy tesz, mintha nem / világvége volna ez, Istenem. / És ételt rendelünk egy hónapra előre, / virágszirom meg hó hullik a földre, korlátai közül kitörne, / ami már nincs, ami rég tönkrement” – írja Vörös István.

„Tarts távolságot! Rémtetteinkkel / kipofozott világunk egy napon, / hivatali útja betartása / során semmivé lesz: / Mind ugyanazt nem tudhatjuk akkor, / hogy archívum és pokol ugyanaz” – figyelmeztet Dal, ellendal című költeményében Falusi Márton.

„Nézz szét világodon, Uram, / nézz szét Föld-kerteden, ha / átlátsz a fojtó felhőin, min / semmi se hatol át./ Üresség, hő – mi volt a terved?” – kérdezi Kiss Anna Egyik utolsó alkonyon című versében.

Életteli vagy éppen kesernyésebb szerelmes versek is bekerültek a válogatásba. Király Farkas A végtelen meghosszabbítása 20_07_24 című versében így szólal meg az örök téma kortárs hangon: „táncoljunk egymásban, ahogy csak két / áldott teremtmény tud a szerelemben. / lúdbőrössé simogatlak később, aztán. / szeretem, hogy sosem utoljára.”

Az antológiát a 21 éves Lázár Kinga, baróti költő zárja: „az asszonyok szőnek s mi hallgatunk / hazavisszük a szőnyeget / mahagóni hajópadlóra terítjük / várjuk, hogy a rongyokból kibomlik / egy serdülő lány pimasz kacagása.”

Kapcsolódó írásaink