Kultúra

A viking Hamlet

A rendező ugyanazt a dán legendát vette alapul, amelyet William Shakespeare

Minden idők leghitelesebb vikingfilmjét szerette volna elkészíteni Robert Eggers, és ez alighanem sikerült is neki.

A viking Hamlet
Alexander Skarsgard (elöl) kézenfekvő választás Amleth szerepére
Fotó: AFP/Universal Pictures/New Reg

A fiatal amerikai rendező első két felejthetetlen alkotása, A boszorkány és A világítótorony kétségkívül az elmúlt tíz év legjelentősebb filmjei közé tartozik. Egyéni látásmódja, szuggesztív vizuális és narratív megoldásai, a történelem és mitológia iránti elköteleződése, a műfaji határok feszegetése vagy röviden: kérlelhetetlen művészi víziói napjaink legígéretesebb tehetségei közé emelték.

Legújabb viking kori nagy eposzát, Az Északit érthető módon nagy várakozás előzte meg, nem csupán az eddigi alkotásai, az izgalmas téma, hanem a remek színészi gárda miatt is. A főbb szerepekben olyan színészeket láthatunk, mint Alexander Skarsgard, Anya-Taylor Joy, Nicole Kidman, Ethan Hawke, Willem Dafoe, és sikerült egy mellékszerepre Björköt is megszereznie, akit utoljára 2000-ben, Lars von Trier Táncos a sötétben című, megrázó antimusicaljében láthattunk utoljára a vásznon.

Robert Eggers ezúttal olyan történetet akart bemutatni, amelyet a nézők már jól ismernek, saját bevallása szerint a Hamlet és Az oroszlánkirály vikingverzióját szerette volna elkészíteni. Ugyanazt a dán legendát vette alapul, mint William Shakespeare is, amelynek főhőse Amleth.

Az Északi története szerint Krisztus után 895-ben járunk a Hrafsney királyságban, amelynek uralkodója a vaskezű Aurvandil. A király ellen merényletet követ el saját féltestvére, Fjölnir, aki magához ragadja a trónt és vele együtt a királynét is. A gyilkosságot végignéző fiatal Amleth, a trónörökös egy csónakkal elmenekül a szigetről, és bosszút esküszik. Hosszú évekkel később látjuk legközelebb, egy kegyetlen, hódító vikinghorda tagjaként a távoli Rusz földjein, ahol megjelenik neki egy rejtélyes jósnő, és emlékezteti esküjére. Amleth rabszolgának álcázva magát elszökik Izlandra, ahol apja gyilkosa él. A kétségei azonban felerősödnek, főként azután, hogy megismeri a szerelmet. A kérdés csak az, megszökhet-e sorsa elől, amelynek fonalát az isteni nornák már réges-rég megfonták.

Robert Eggers valóban a leghitelesebb vikingfilmet készítette el: történészi segítséggel olyan autentikus műtárgyak jelennek meg a legjelentéktelenebb háttérszereplőkön is, amelyeket legfeljebb egy hozzáértő szúr ki elsőre, de a sok-sok apró kis részlet együtt olyan erőt hordoz, aminek a néző kénytelen megadni magát. Lehetetlen nem észlelni az ebbe fektetett munkát.

A filmben ezúttal is megmutatkozik Eggers rendezői ereje, főként azokban a jelenetekben, ahol a mitológia életre kel. A viking sámánok látomásai, a beavatási szertartások vagy a harc előtti rituális átváltozás a totemállattá mesterien jelennek meg, már-már a horror határait súrolva. És ha már horror: a történet legjobb és egyben legmegrázóbb fejezete, amikor Amleth társaival leigázza egy falu lakosságát. A viking hódítók kegyetlenségét egyetlen hosszú jelenetben követhetjük végig, és azáltal, hogy ezeket a képsorokat még egy vágással sem szakítják meg, a nézőben eluralkodik a félelem, mintha magunk is a falu lakosai volnánk, és már csak perceken múlna, mikor talál ránk valamelyik megvadult harcos.

A vikingek harcos népek voltak, Eggers – és társforgatókönyvírója, Sjón – nem tehette meg, hogy finomít, tompít. A brutalitás azonban az egész alkotást tekintve mellékes. A történet alapvetően olyan kulcsfogalmakat állít középpontba, mint a sors, család és legfőképp: a bosszú. Amlethnek ugyanis újra és újra szembe kell néznie döntései következményeivel, fel kell tennie a kérdést, vajon van-e értelme bosszút állni, ha attól senkinek sem lesz jobb, még neki sem. Ugyanakkor megszegni gyerekkori esküjét, elfordulni a családjától szintén nem lehetséges út egy viking harcos számára, hiszen így Valhöll – a vikingek mennyországa – kapuja végleg bezárul előtte.

Alexander Skarsgard kézenfekvő választás Amleth szerepére, ha kell, képes felbőszült fenevadként viselkedni, míg a kétely pillanataiban átváltozik azzá a sebzett, rettegő kisfiúvá, akinek egy csónakon kellett elmenekülnie a halál elől. A film összességében viszont nem az erős színészi játékra épít, valamennyi karakter már puszta megjelenésével képes kifejezni azt, hogy milyen helyet, pontosabban milyen funkciót foglal el a cselekményben.

Ha valamit felróhatunk Eggersnek az az, hogy bizonyos pontokon – például a film zárójeleneténél – nem volt képes ellenállni a giccsnek. A katartikusnak szánt lezárás ugyan logikusan következik az eseményekből, sőt talán az egyetlen lehetséges végkifejlet, de az, ahogyan megjelenítik, nem méltó a film egyébként kérlelhetetlen komolyságához, művészi erejéhez.

Hogy Az Északi nem üti meg Eggers első két filmjének a szintjét, az elsősorban azért lehet, mert a rendező bevallottan közönségfilmet szeretett volna készíteni. A sokszor elmesélt történetet ez indokolja, az pedig nézőtől függ, hogyan reagál minderre. Egy biztos: egy átlag feletti eposzi művel van dolgunk, amit akkor is élvezni fogunk, ha új gondolatokat nem ébreszt bennünk. Ha minden közönségfilm ilyen volna, egy szavunk sem lehetne Hollywoodra.

Az Északi (The Northman)
Angol–amerikai dráma, kalandfilm, 140 perc, 2022, r.: Robert Eggers
10/8

Kapcsolódó írásaink

Vonzások és taszítások

ĀA Licorice Pizza egyfajta óda az ifjúsághoz, a hetvenes évekhez és a szerelemhez két fiatal felnövéstörténetén keresztül – Paul Thomas Anderson nem követ divatokat