Kultúra

Történet nélkül nem megy

Nagy Zoltán fotóművész a fekete-fehér Rómáról és a Muskátli Presszóról

Európai szellemiségre vágyott, ezért hagyta el Magyarországot a hatvanas évek közepén Nagy Zoltán fotóművész, aki a németországi tanulóévek után Torinóban és Rómában találta meg új hazáját. Mindkét várost az első pillanattól fotózza, most a római anyagból ad közre egy erős válogatást a Kolta Galériában.

Történet nélkül nem megy
„Nem őriztek bennünket nagyon szigorúan, én rendszeresen kilógtam a táborból, és autóstoppal elkezdtem bejárni az országot. Beleszerettem, a legnagyobb élmény pedig Róma volt számomra. Lenyűgöző város, ezért döntöttem úgy, hogy oda költözöm”
Fotó: MH/Török Péter

A kívülálló számára egy átlagos belvárosi vendéglátóhelynek tűnhetett a Váci utcai Muskátli Presszó, de számos zenész, filmes, irodalmár, képzőművész, filozófus számára valóságos agóraként szolgált, ahol összehajolva, hosszan beszélgetve túl lehetett látni a szocialista kultúra szürke és kopott betonkerítésén.

„Ki voltunk éhezve a szabadságra és Európára” – mesélte lapunknak Nagy Zoltán fotóművész, aki olyan alkotótársakkal, mint Koncz Csaba, Lőrinczy György maga is rendszeresen ott ült a Muskátliban, és így a szülővárosában, Vácott korábban szerveződő Dunakanyar Fotóklub után ez a közösség nyújtott számára inspirációt. „Ez az akkori szabadgondolkodóknak valamiféle spontán szerveződő köre volt. Egyébként valódi szervezkedés nem folyt itt, egyszerűen beszélgettünk, többnyire művészetről.”

Átfutott a határon

Noha politikai szerveződés nem folyt a Muskátliban, Nagy Zoltán mégis egyre szorongatóbbnak érezte az itthoni szellemi közeget, és miután 1966-ban néhány elküldött fotójának köszönhetően meghívást kapott az esseni Folkwangschule für Gestaltung fotográfia szakára, úgy döntött, megpróbál Jugoszlávián keresztül disszidálni.

„Akkoriban Triesztből sok olasz járt át Jugoszláviába olcsóbb élelmet, benzint, ruhát vásárolni, emiatt a határellenőrzés nem volt olyan szigorú, mint másutt, úgy gondoltam, ezt valahogy ki lehet használni – mesélte Nagy Zoltán. – Gyakorlatilag átszaladtam a határon, senki nem vett észre. Próbáltam kapcsolatokat keresni, megvetni a lábamat, de a célom Nyugat-Németország volt az iskola miatt. Egy jezsuita atya magyarázta el nekem, hogy jelentkezhetek az olasz rendőrségen, és kérhetek menedékjogot, de kétséges, hogy megkapom-e. Ő nagyon gyakorlatiasan kijelentette, a legokosabb, ha tovább szököm.”

A fiatal Nagy Zoltán Svájc felé próbált tovább jutni, mert Dél-Tirolban akkoriban politikai zavargások zajlottak, de az olasz rendőrség elfogta. Triesztbe került, ahol a rendőrség a kelet-európai országokból érkező disszidenseket gyűjtötte össze, és néhány egyedül töltött nap után a közös étkezőben összetalálkozott öt emberrel, akik Pestről, a Muskátli Presszóból voltak ismerősök. A szellemi kör itt működhetett tovább egy ideig.

Az olasz hatóságok nem küldték vissza a politikai menekülteket, de a muskátlis csapat egy hónap után átkerült a Rómától délre található Latinába, ahol egy világháborús fogolytábort neveztek ki menekülttáborrá. Miközben a csapat megpróbált berendezkedni, beadták a menedékjog-kérelmet, de arra kevés remény volt, hogy Itáliában maradhassanak, a hatvanas évek Európájában csak Svédország fogadott be véglegesen politikai menekülteket, a többi ország ezt számos feltételhez kötötte.

„Olaszország nem egy állam, hanem egy lelkiállapot”
„Olaszország nem egy állam, hanem egy lelkiállapot”
Fotó: MH/Török Péter

Stoppal Itáliában

„Miután megérkezett az értesítés, hogy megkaptam a menedékjogot, írtam annak a Steiner professzornak, aki felvett engem a Folkwangschuléba – idézte fel Nagy Zoltán. – Ez az ember soha nem találkozott addig velem, csak a fotóimat látta, és a rettentő gyenge németséggel megírt leveleimet olvasta. Mégis amikor megértette, milyen helyzetben vagyok, hivatalosan is teljes kezességet vállalt értem, és ezzel lehetségessé vált, hogy Németországba költözze. Hihetetlen gesztus, máig hálás vagyok érte.”

Nagy Zoltán 1974-ig tanult és dolgozott német területen, ekkor azonban Olaszország visszacsábította.

„Még annak idején, amikor a menedékjogra vártunk, a hatóságok Latinából áttelepítettek bennünket Capuába, egészen délre. Nem őriztek bennünket nagyon szigorúan, én rendszeresen kilógtam a táborból, és autóstoppal elkezdtem bejárni az országot. Beleszerettem, a legnagyobb élmény pedig Róma volt számomra. Lenyűgöző város, ezért döntöttem úgy, hogy oda költözöm.”

A megélhetéssel már nem volt gond, Nagy Zoltán fotósként megbecsülést szerzett magának, német, svéd, svájci, dán lapok közölték a munkáit, közöttük olyanok, mint a Der Spiegel, a Stern, a Geo, a Die Zeit. 1984-ben megkapta az olasz állampolgárságot.

Miért nem színes?

A Kolta Galériában bemutatott anyag azonnal mellbe vágja a látogatót. Természetesen nem az útikönyvek vagy a képeslapok Rómáját látjuk, hanem olyan elkapott pillanatokat, olyan arcokat, helyzeteket, amelyeket csak az lát meg, aki a városban él, és nyitott szemmel járja az utcákat. Szeretet és derű hatja át a képeket, amelyek így együtt a város egy virtuális piacterét alkotják, ahol körbepillantva láthatunk néhány vidám embert, akik a májusi ünnepre készülve az utcára kihelyezett stokikon tisztítják a lóbabot, pórázon sétáltatott macskát, kávéházi asztalt éppen oldalba vizelő kutyát, gondterhelt arccal telefonáló lengyel apácát, a szökőkútra „dolcsevításan” ráhajló szépasszonyt, az unokájával kosárlabdázó öreget, mosolygó hajléktalanokat.

„Ha egy nőbe vagy szerelmes, azt is csodálod, igaz? – mondta Nagy Zoltán mosolyogva, magyarázatképpen arra, miért kezdte Rómát az első pillanattól fényképezni. – Néhány kép megrendelésre készült, de úgy kilencvennyolc százalékban szabad séták során, csak úgy, minden ok nélkül.”

Ami meglepő ezen a kiállításon, hogy míg Itáliát és Rómát mindig fényekben és színekben fürödve látjuk magunk előtt, az itt látható anyag fekete-fehérben mutatja meg a várost.

„A fekete-fehér kép szerintem koncentráltabban mutatja meg a kép tárgyát – magyarázta az alkotó. – A színek elvonhatják a szemlélő figyelmét, ugyanakkor az is fontos, hogy a fekete-fehér kép esetében másként kezeljük a fényt, és ettől valahogy koncentráltabb, konkrétabb lesz, mint a színes.” Arra a kérdésre, hogy mivel magyarázható ez az Olaszország és Róma iránt érzett szeretet, és honnan az a derű, amellyel alanyait ábrázolja, Nagy Zoltán gyorsan és határozottan felelt:

„Egy kiváló olasz művészeti író, Achille Bonito Oliva írja, hogy »Italia non è uno stato, Italia è uno stato d’animo«, vagyis Olaszország nem egy állam, hanem egy lelkiállapot. Érdemes még Szerb Antal soraira visszagondolni, amelyekben Rómáról ír. Azt mondja: „Rómában nem lehet unatkozni. És főképp ne csinálj semmit. Bízd magad a véletlenre. Add át magad teljesen, ne legyen programod.” Ilyen ez a város. Ami pedig a témaválasztást, a fotóalanyokat illeti: azokat az embereket és a helyzeteket keresem, és úgy próbálom őket megmutatni, hogy az elkapott pillanat elmeséljen egy történetet. Benne legyen a bemutatott ember múltjából egy pici, és az is, hogy merre tart. Történet nélkül nem megy. Anélkül a kép csak egy kimerevített üres mozdulat lenne.”

A Nagy Zoltán Rómában című kiállítás június 24-ig látogatható munkanapokon 14 és 18 óra között (Kolta Galéria, 1052 Semmelweis utca 4.).

Kapcsolódó írásaink

Rendet keresni a káoszban

ĀAz elmúlt és a következő hétvégén ízelítőt kapunk pop-up kiállítás formájában a Magyar Nemzeti Bank kortárs képzőművészeti gyűjteményéből – Mértani formák a térben