Kultúra
„Lelkemtől lelkezett”
„Hogy van egy kormányunk, ahol nem tökkelütött gazemberek vannak, az mégiscsak optimizmusra ad okot” – hangsúlyozta lapunknak Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrász, a nemzet művésze
– Ha körbenézünk most a világban, itt Európában vagy Amerikában, azt látjuk, hogy a konzervativizmus, a régi polgári értékek vesztésre állnak. Egy olyan kiváló szobrász, mint ön, mit érezhet akkor, amikor látja, hogy azok az emberek, akik korábban egy feltört szupermarketből szaladtak a lapostévével, most szobrokat döntenek?
– Minden ismétlődik csak, remélem, rövid idejű lesz ez a szakasz. Képrombolás is volt. Nem jó érzés, de én sosem éreztem jól magam ebben a világban. Amikor születtem, Hitler, Mussolini és Sztálin volt hatalmon. Utána Brezsnyevig enyhült csak a dolog. Magyarország Mátyás király alatt volt olyan erős, hogy csak a saját szempontjaira kellett figyelnie, és azokat érvényesíteni is tudta. És akkor az értelmiségi mit csinálhat? Van véleménye, de annyira nem tájékozott, hogy tudása is lenne. Úgy véli, hogy, de az gyenge dolog.
– De egy vezető értelmiségi véleményére azért szoktak adni az emberek. Az ön véleményére jobban odafigyelnek, mint a haveréra a kocsmában?
– Ez igaz, ennélfogva nehezebb is a dolgom. Mert többet számít, amit én mondok, mint az, hogy ezt képes vagyok felfogni. Az, hogy elszabadulnak nem vadonatúj, hanem nagyon friss dolgok, mielőtt még kikristályosodhattak volna. Ez a rengeteg agresszív kezdeményezés szerintem el fog múlni.
– És visszazökken a világ a normál kerékvágásba, vagy az már nem a normál kerékvágás lesz?
– Valószínűleg nem az lesz, hanem tele lesz reakcióval. Nehéz a kérdés, mert ez már majdnem jóslat volna. A legtöbb, a társadalommal komolyan foglalkozó ember bízik abban, hogy a közösség talán egészséges, és túléli. És ha egészséges, akkor konzervatív. Mert ha az kérdés lehet, hogy apa, anya és gyerek, akkor mindenre rá lehet kérdezni. De azt hiszem, ez a tolakodó, meg nem gondolt dolog el fog múlni. Mert mégis csak az ivaros szaporodás működik.
– Most mégis abba az irányba mennek a dolgok, hogy ami van Nyugaton, az lesz itt is nemsokára. Sőt mintha kényszerítenék is, hogy az legyen. Revolverezik az országot, hogy mi is olyanok legyünk, mint ők.
– Igen, de ők nem olyanok, mint amilyennek mondják magukat, ezt csak mondják. Vagy hirdetik, vagy nekiállnak eszerint működni, de én nem hiszem, hogy ez azonos velük. A való élet legszűkebb pillanataiban ezek nem felelnek meg önmaguknak. Hát mit csinál egy a homoszexualitást hirdető ember egy szép nő láttán? Most vagy hazudik, vagy impotens valamennyire, nem tudom elhinni, hogy őszinte. De hozzá kell tennem azt, hogy a véleményem annyiban számít csak, ha kivonják belőle azt a súlyt, hogy nyolcvanhat éves vagyok. Istenigazából nem ebben a világban vagyok már.
– De érzékeli…
– Kérdés, hogy mennyire elfogultan, mennyire unottan.
– Meglehet, hiszen látta szinte az egész véres 20. századot.
– Szerencsétlen egy század volt, és hogy néhány száz év múlva például mit fognak mondani a mai képzőművészetre, mivel magyarázzák ezt a mélypontot? Ami nem tudta utolérni önmagát, mert olyan gorombán kezdődött Maleviccsel, hogy nem csinálok semmit. És ezt komolyan kell venni, megmagyarázni. Ráadásul jól magyarázó emberek teszik ezt, mert egy André Bretonnal nehéz vitatkozni. Jól vitatkozik, meggyőző erővel. Kifordítom a dolgot: a semmit lehet-e dicsérni? Adott esetben igen. Ha például jönnének most, hogy csináljak Hitlerről vagy Sztálinról egy dicsérő emlékművet, akkor nem készíteném el. Ezért dicséret jár, de furcsa, hogy a semmiért, a passzivitásért, ami ebben az esetben ellenkezés, azért jár dicséret. No de ez erkölcsi kérdés, nem esztétikai.
– Hiába döntik le manapság a szobrokat, köztéri alkotásokra továbbra is szükség lesz…
– Én is így gondolom, a környezetet szépíteni kell, és erre van még igény is. Mert ha valahol van egy ilyen, szépen kialakított utcasarok (mint Melocco Miklós Mátyás-szobra Székesfehérváron – P. L.), azt nem bontják le. Nem tiltják meg, hogy elkészüljön.
– Előfordul, hogy egy kisebb közösség teremti elő ennek költségeit.
– Például Mansfeld Péter emlékműve is közadakozásból jött létre. Az első kerület csak ingyenesen helyet biztosított számára.
– Egy korábbi interjúban emlegette, hogy Szabó bácsinak, a Széna tér 1956-os parancsnokának is illenék szobrot emelni.
– Éppen most akadt a kezembe egy kicsi rajz, ahogy a papírok között keresgéltem. Nem mutatom meg, de esetében dicséret ez a „bácsi”, hiszen így apjuknak fogadják el sokan ezt a komoly embert. Emlékművet kellene emelni neki, valami utcasarokban, az emlékmű legalább hetven-nyolcvan százalékban építészet lenne, és ott valóban méltó helyen lenne Szabó bácsi.
– Mint a Mátyás-emlékmű Székesfehérvárott?
– Igen, ahol maga Mátyás alakja is ott van, de alig néhány százaléka az egésznek. Valami ilyesmi kellene, hogy egy város szebb legyen. Tudniillik akármit csinál egy szobrász – szemben a 20. századi blöffmegnyilvánulásokkal – szépet kell csinálni. Mert ezekben a blöffökben benne van az, hogy nem kell szépet, sőt inkább csúnyát kell csinálni. De ez a fajta filozófiai naturalizmus szerintem nagyon gyenge dolog. Pár száz év múlva nem lesz semmi értéke. Márpedig az számít, hogy mit mondanak majd akkor.
– Lesz-e egyáltalán művészet pár száz esztendő múlva? Sokan eljutottak odáig, hogy a nyugati civilizációnak, a fehér ember civilizációjának itt az alkonya.
– Ez is csak vélemény, így vélekednek egypáran. A feleségem szerint az európai kultúrának vége van, szerintem nincs, de mindkettő csak vélekedés, nem túl komolyan veendő.
– Azért bizonyos jelek ebbe az irányba mutatnak. Európa öregszik, fogy, hitét veszti, gyerekek nem születnek, és az emberek pótcselekvésekbe menekülnek. A Nyugat alkonya.
– Ugye, milyen régi könyv! Én nem látom ennyire sötéten a világot, de ebben benne van az, hogy nyolcvanhat éves vagyok. Van egy anekdota, lehet, hogy kitalált, de az is lehet, hogy igaz. A Lánchíd megszélesítéséről volt szó, hogy egyszerre két lovas kocsi is elférjen rajta, és akkor állítólag az öreg Benczúr Gyula azt mondta, minek arra a pár esztendőre. No, most Benczúr Gyula érezni érezhette, hogy ez már nem az ő dolga, ezért ezzel azt mondta: csináljátok. Mert egy öregember véleménye alig-alig számít. Arra jöttem rá, hogy egy ennyi idős ember, mint én, egy kicsit autista lesz. A szociális ambíciói lecsökkennek. Például nem akarok népszerű lenni. Pedig gyerekként egyenesen Kossuth Lajos akartam lenni.
– Ahogy jöttem befelé, láttam a szemöldökfán a háziáldás krétajeleit, szeptember elején pedig Budapesten rendezték az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, amelyet támadások értek. A hit adhat erőt a jövőre nézve? Ez lehet a megmaradás záloga?
– Azért annyira nem támadták, mint amilyen fontos volt. Meg aztán itt van ez a közöny…
– És a közöny mellett az elhallgatás. Itt volt például a kongresszus szombati, fáklyás körmenete. Tele volt a végén a Hősök tere, még az Oktogonnál is álltak emberek. Egyes lapok meg arról cikkezgettek, hogy a fordításnál a felirat késésben volt a képernyőn a beszédhez képest.
– A hit, ahogy Orbán Viktor is mondta, és most pontatlanul idézem őt: a hit az nem az állam dolga. Az a bizonyos életforma és életelv, amelyet a kereszténység Európában létrehozott, az egy tiszta világ volt. Apa, anya és gyerekek: ez csak így működik. „Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom” – írja Arany János, és ezt átlépni nemigen lehet.
– A művészetnek, a kortárs művészetnek van-e valami szerepe abban, hogy ilyenné vált a világ, és lehet-e szerepe abban, hogy jó irányba forduljon ismét?
– Van erre lehetőség, a kérdés az, hogy születik-e erre alkalmas ember. Művésszé talán az utókor avatja az embert, hiába van beírva az én személyi igazolványomba, hogy művész. Nem reménytelen dolog, miért lenne az, de a remény Nietzsche szerint az utolsó csapdája az embernek. Közhelyesen meg-fogalmazva: a remény vész el utoljára. A re-ménykedés pedig lehet reménytelen is. És ha mondjuk van pár jó építész, és megépülnek ezek épületei, akkor javul a világ, nem?
– Ez egészen biztos. Ezek a törekvések, ahogy most a szél ellen haladunk, ezek sikerülhetnek? Megmaradhatunk normálisnak ebben a bolond Európában?
– Igen! Igen, amit például a hivatásról mondott Orbán Viktor, az működik. Hogy mi a magyar nemzet feladata. És hogy van egy kormányunk, ahol nem tökkelütött gazemberek vannak, az mégiscsak optimizmusra ad okot. Van egy hasonlatom, talán nem sántít. Volt egy barátom, kihívták a táblához felelni egyszer. Megfogta a krétát, de nem mondott, nem csinált semmit. Hányast adnál erre, kérdezte meg tőle a tanár. Hát elégtelent, mondta. Elégtelent? Hát az érdemjegy, válaszolta erre a tanár. Így vannak ezek is, akik most támadják a vezetést. Hiába volt itt negyven év kommunizmus, nem lúgozta ki a népet. Legfeljebb megerősítette abban, hogy az egy nagyon rossz dolog.
– Abban csak bízhatunk, hogy jövő tavasszal…
– Teljesen nyugodt vagyok. Teljesen nyugodt.
– De hát Brüsszel…
– Hatalmuk van, pénzük van, jogcímük semmi. Ezeket jórészt kinevezik. Orbán Viktor, aki tudom, hogy nem felelőtlen ember, brüsszeli bürokratákról beszél. És egyre több híve van. A brüsszeliek pedig nincsenek elfogadva, egy darabig uralkodhatnak erővel, ravaszsággal, aztán nem kellenek.
– Örülök, hogy ilyen optimistán látja…
– Én azért vagyok optimista, mert baj van. Különben tárgyilagos szeretnék lenni.
