Kultúra
Akik a bőrükkel hallanak
Hámori Máté, a Beethoven-projekt ötletgazdája azokhoz is szeretné közelebb vinni a zenét, akik a leginkább tudnak azonosulni a zeneszerző problémájával, a siketséggel
Külön utakat járó dallamok kakofóniája üti meg fülünket, amikor belépünk a félhomályba burkolózó koncertterembe a Budapest Music Centerben. A nézőtér üres. A dob lüktetése, a hegedű húrjain vagy a fuvola billentyűin versenyző ujjak nyomában csilingelő hangok egyetlen dolgot jelenthetnek: a zenészek hangolnak. Egy óra múlva Mozartot fognak játszani hallássérülteknek, akik akár helyet is foglalhatnak mellettük a zenekarba kihelyezett, most még üresen álló székeken.
A koncertre iskoláscsoportok is váltottak jegyet, az előtérben gyülekező gyerekek félkörbe rendeződnek, hogy lássák a tornacipőbe bújt oboaművész és csillogó szemű hegedűs társa jó hangulatú improvizációját. Pár lépcsőfokkal feljebb egy kisebb csoport állja körül a nagybőgőst, a gyerekek lelkesen kérdezgetik a művészt, aki vidáman magyarázza, hogyan használja ujjait a húrokon, meghúzza a kontra E-t, majd penget egy kis pizzicatót is.
A hangverseny előtt lehetőségünk adódott a zenekar művészeti vezetőjével is találkozni. Amikor belépünk a szűk szobába, Hámori Máté éppen az ingujját gombolja, mögötte lila léggömbök hevernek nagy halomban. A karmester az üres nézőtérre invitál bennünket, hogy a zene közösségformáló erejéről meséljen a zene világnapján. „A Beethoven-projektet tavaly indítottuk a zeneszerző születésének kétszázötvenedik évfordulóján.
Olyan emberekhez is megpróbáltuk közelebb vinni a zenét, akik látszólag ki vannak zárva ebből a világból. Az első koncert után azt tapasztaltuk, hihetetlen élmény volt a közönség számára, tehát furcsa módon a siketeknél is működött a zene, közel mentek a hangszerekhez, megérinthették azokat, átragadt rájuk az a flow, amit a zenekar érez játék közben. Nekünk is legalább ekkora élmény volt ezt látni, hiszen a koncert megmutatta, hogy a zenének olyan ereje van, ami még a hangokon túl is működik” – meséli lapunknak.
A nézőtéren közben lassan helyet foglal nem csak a közönség, és a lufik is – amelyeknek nagy szerepük lesz a koncerten – gazdára találnak. Mielőtt felcsendülnének az első hangok, Hámori Máté Bödök Ilona jelnyelvi tolmács segítségével beszél Mozart Esz-dúr szimfóniájáról, izgalmas ízelítőt adva abból, amit pár perccel később már mi is hallhatunk. Hámori elmagyarázza, a projekt névadója, Ludwig van Beethoven a legfontosabb műveit akkor írta, amikor már gyakorlatilag semmit sem hallott, és egy zongorához szerelt fémrúdhoz nyomta a halántékát, hogy érezze a rezgéseket.
Kiderül, a lufi is ezt a célt szolgálja, a léggömböt fogva nagyobb élményben részesülhetnek azok, akik nem hallják a dallamot. Ahogy az első tételben megszólal a dob, és a hegedűk fényes hangja betölti a termet, a lélek felszabadul, és megtörténik a varázslat. Ezt a hatást csak az élőzene képes elérni. Néhányan a közönségből a lufikba kapaszkodnak, többen beültek a zenészek közé, az arcokon széles mosoly terül el, ahogy átadják magukat a zene hatalmának.
„Mi a bőrünkkel hallunk” – magyarázza a koncert után lapunknak a közönség egyik tagja jelnyelvi tolmács segítségével. Mikesy György féléves korában veszítette el a hallását egy ritka betegség következtében. „Inkább a ritmust érezzük, és amikor elhalkul a zene, akkor előjön a semmi érzése, és aztán egyszer csak újra erősebb ritmust érzek, és bekapcsolódom. Szeretem a társaságot, nem szeretnék semmiből sem kimaradni!
Amikor elmentünk az Operába balettet nézni, rádöbbentem, hogy a zene a táncos mozdulatait követi. A dobpergésnél éreztem, hogy felfokozott a zenei hangulat, és az eseményt látva minden értelmezhetővé vált. Azóta rendszeresen látogatok balettelőadásokat. A siket sorstársaim sokszor kinevetnek ezért, de szerintem nyitottnak kell lenni. Két iskoláskorú unokám van, akik közül az egyik fuvolázik, a másik pedig hegedül. Mindig azt mondják, hogy de kár, hogy a papa ezt nem hallja. Most is erre gondolok. Akár egy ilyen lufi is sokat számít. Keressük a lehetőséget, az unokák kedvéért is” – folytatja.
Kérdésünkre, hogy milyen érzés játék közben hozzáérni a hangszerekhez, Mikesy György azt feleli, nem mert hozzányúlni egyikhez sem, mert az egy irányba vitte volna az érzékeit. „Inkább kapaszkodtam a léggömbbe, mert így az egész szimfóniát át tudtam ölelni, és megtapasztalhattam a zenét” – teszi hozzá. Széles mosolyából látszik, hogy bár siketsége miatt vannak nehézségei, az élete mégis boldog. A felesége gyógypedagógus, három gyermekükből a két kisebbik szintén siket, de apjuk elmondása szerint ők már más generáció, így mindketten úgy nőttek fel, hogy életük része lett a zene, a nagyobbik fiú még gitározni is megtanult.
„Már az elején mondta a professzor, hogy akkor is hallgassak élő zenét, ha nem hallom a hangokat. A mai napig hálás vagyok neki, bár sokáig nem mertem elmenni, mert milyen dolog az, hogy itt vagyok és nem hallok semmit” – veszi át a szót a Mikesy György mellett álldogáló Dudásné Erzsike. A közönségben helyet foglaló mosolygós idős hölgy szinte egyik pillanatról a másikra veszítette el a hallását, először az egyik fülére, aztán a másikra is teljesen megsüketült. Tíz éve nem hallja a hangokat, és az orvosok a mai napig nem tudják az érzékvesztés okát. „Aztán mégis elmentem az Operába. Igaz, hogy a harmadikon ültem, de próbának jó volt. Nemcsak a látvány jelentett nagy élményt, hanem a zene is végig bizsergetett. Teljesen kicserélődtem! Utána már nem gondolkodtam rajta, hogy eljöjjek-e, ha van lehetőség. Ilyenkor figyeli az ember a karmestert és a zenészeket, az is ad egy hangulatot. Futkos a hátamon a hideg, amikor érzem!” – osztja meg velünk tapasztalatait.
Sok hasonló visszajelzés jut el Hámori Mátéhoz. Többen, akik már felnőttként vesztették el a hallásukat, arról számoltak be neki, hogy sosem gondolták volna, hogy újra koncerten ülhetnek majd. „A gyerekeknél voltak olyanok, akik komoly hallássérüléssel küzdenek, de egy-egy hangot azért hallanak. Előfordult, hogy egy kisgyerek felsikított a koncerten, amikor meghallott valamit” – meséli Hámori.
Lapunknak a dirigens arról is beszél, ha az ember beengedi a zenét az életébe, annak nagy szerepe lehet a rekreációban és a közösségteremtésben is, mert a zene mindig összeköt. „A beszédet ugyanis gyakran félreértjük, a hangokat viszont nem lehet. Ezért tud erős kapocsként szolgálni az emberek között” – hangsúlyozza.