Kultúra

Búcsú a fegyverektől

Daniel Craig utoljára kéri rázva, nem keverve a vodka-martinit: a Nincs idő meghalni méltó lezárása a történetnek, még ha egy kicsit hosszúra is nyúlik

Nehéz úgy írni egy filmről, hogy a történetéből semmit ne osszunk meg az olvasókkal, de ha csak egy kicsit is belemegyünk a részletekbe az oly régen várt új Bond-film kapcsán, azzal kivételesen tényleg lelőjük a poént.

Búcsú a fegyverektől
James Bond (Daniel Craig) Kubában a CIA-s Palomával (Anna de Armas)
Fotó: Fórum Hungary

Annyit persze el lehet mondani, hogy az immár ötödjére Daniel Craig által megfor­mált 007-es ügynök története ott folytatódik, ahol az előző rész, a 2015-ös Spectre – A Fantom visszatér végén elköszöntünk tőle: Madeleine Swann pszichiáter személyében úgy tűnik, végre megtalálta élete párját, és talán számíthat egy kis nyugalomra. Persze, aki valaha látott legalább egy Bond-filmet életében, az tudja, hogy mindez hiú ábránd…

A Nincs idő meghalni a huszonötödik James Bond-kaland a mozivásznon, és egyben az utolsó, amelyben Daniel Craig kéri rázva, nem keverve a vodka-martinit. Noha eleinte nehezen szoktuk meg a Pierce Brosnan-féle jól fésült angol gentlemantől eltérő, morcabb, komorabb, Craig-féle figurát, a végére egészen a szívünkhöz nőtt.

Minden bizonnyal azért is, mert amióta a Casino Royale-ban színre lépett, azóta egyre többet megtudunk a karakter érzelmeiről, családjáról, titkairól. Daniel Craig alakításában James Bond, a kétdimenziós nőcsá­bász sérthetetlen titkos ügynökből háromdimenziós karakterré vált: már–már hús-vér emberré. Aki öregszik, akinek sérelmei, fájdalmai vannak, sebezhető.

A Nincs idő meghalni legnagyobb erénye pedig éppen ez: lehozza a legendát a földre, úgy, hogy hősies­ségéből egyáltalán nem vesz el. Sőt, még ad is hozzá. A True Detective című sorozat első évadával világhírűvé vált Cary Joji Fukunaga egyértelműen méltó búcsút, befejező epizódot rendezett Craignek – még akkor is, ha a filmnek vannak szépséghibái.

Legelőször is a hossza: bár a Bond-filmek sosem voltak rövi­dek, a százhatvanhárom percnyi műsoridő így is rekordnak számít, és sajnos teljesen feleslegesen. Egy bő húszpercnyi vágást még simán elbírt volna, a lövöldözések, csihipuhik, autós üldözések vagy pszichiát­riai beszélgetések lerövidítése nézői hiányérzetet nem, fesze­sebb és feszültebb végeredményt an-nál inkább eredményezett volna.

Aztán hiába próbálkozott a forgatókönyvíró-csapat, valahogy nem sikerült igazán jó főgonoszt összehozni erre az utolsó filmre. A Rami Malek alakította Safin nagyjából a történet felénél elveszti minden motivációját, és furán beszélő, ripacskodó, unalmas karakterré válik. Akár a Skyfall Javier Bardem alakította, megtört és megbolondult egykori ügynöke, Raoul Silva, akár a Casino Royale-ból Mads Mikkelsen figurája, Le Chiffre, de még az előző részből visszatérő Spectre-vezér Bloefeldet megformáló Chris­toph Waltz is sokkal erőteljesebb, hangsúlyosabb ellenfelet jelentettek Craig Bondjának, mint Malek. Kár a kihagyott ziccerért.

Szintén nem sikerült túl jól az első női 007-es ügynök belépője. A Lashana Lynch által játszott Nomihoz kapcsolódó komikus jelenetek, beszólások erőltetettek, nem működik a kémia Bond és közte, igazán csak a film végén érvényesül, jó értelemben vett másodhegedűsként.

És ha már a Bond-lányoknál tartunk: sokkal jobban működik a kubai jelenetekben feltűnő, „zöldfülű” CIA-s, Paloma karaktere (Ana de Armas). Nagyobb az összhangja Bonddal, maga a figura is jobban felépített, a néző sajnálja, hogy miért nem dolgoznak együtt tovább. Azért pedig – feminizmus és #metoo ide vagy oda – igenis plusz pont jár a BAFTA- és Emmy-díjas Phoebe Waller-Bridge-­dzsel kiegészült forgatókönyvíró-csapatnak, hogy végre szerepelnek olyan nők is a filmben, akik nem töltik Bonddal az éjszakát.

Az erényekre visszatérve, a nagyobb mellékszerepekben olyan remek színészeket láthatunk, mint Ralph Fiennes, Jeffrey Wright vagy a már említett Christoph Waltz, amellett, hogy a két főszereplő, Daniel Craig és Léa Seydoux alakítása sem ad okot panaszra. Bár rendezésében vannak dramaturgiai lyukak és ritmikai problémák, Fukunaga atmoszférateremtése mindenképp elismerést érdemel.

Mindemellett esztétikai élménynek sem utolsó a Nincs idő meghalni: Linus Sandgren operatőr kiváló munkát végzett, a film csodásan van fényképezve, nem beszélve a kísérőzenék mesteréről, Hans Zimmerről, aki a jól ismert, klasszikus Bond-dallamot remekül elegyítette az új motívumokkal. Mindent összevetve a Nincs idő meghalni – ahogy fentebb már szóltunk róla – jól sikerült, izgalmas popcornmozi, amelyben a Bond-rajongók egyáltalán nem fognak csalódni.

007 – Nincs idő meghalni (No Time to Die)
Amerikai–angol akcióthriller, 163 perc, 2021.
R.: Cary Joji Fukunaga
10/7

Tarolt a mozikban az ügynök

Daniel Craig utolsó James Bond filmje 21 millió fontot forgalmazott a brit és az ír mozikban a hétvégén, amivel a James Bond-filmek legjobb nyitóhétvégi bevételét hozta az Egyesült Királyságban – adta hírül a BBC. A James Bond – Nincs idő meghalni című film nyitóhétvégi bevételei magasabbak mint a 2012-ben bemutatott Skyfall és a 2015-ben bemutatott Spectre, előbbi 20,2 millió, utóbbi 19,8 millió fontot forgalmazott az első hétvégén. Ez a két film áll a brit mozis jegyeladási lista második és harmadik helyén.

A Nincs idő meghalni című film forgalmazását a brit mozi történetében a legszélesebb körben kezdték el: az Egyesült Királyságban és Írországban csütörtökön 772 filmszínházban válthatták rá jegyet a nézők. A Skyfallt kilenc éve 587 moziban mutatták be. A Universal Studios most az északamerikai piacra figyel, ahol október 8-án fogják bemutatni  a filmet, írta az MTI.
(KS)

Kapcsolódó írásaink