Kultúra

A fitneszguru esete a vérrel és a könnyekkel

A Sweat megdöbbentő és aktuális film, amely megmutatja: nincs szabadulás az új évezredben kiosztott szerepekből

Abszolút kortárs társadalmi drámát rendezett Magnus von Horn fia­tal svéd rendező, akinek Sweat című munkája hatalmas visszhangot váltott ki a cannes-i fesztiválon, nem véletlenül.

A fitneszguru esete a vérrel és a könnyekkel
Amint a csodált szoborból nő lesz, Sylwiára már senkinek nincs szüksége
Fotó: Mozinet

Megdöbbentő, felkavaró, provo­katív és aktuális filmről van szó, amelynek főszereplője, Magdalena Kolesnik remekel Sylwia Zajac fitneszguru szerepében – kevés az olyan színésznő, akinek szinte folyamatosan nagytotálban mutatott arca egy film alatt annyit változik, mintha több embert látnánk: a buta, felszínes, közönséges nőből egyfilmnyi idő alatt bújik elő az érzékeny, összetört, senki által nem szeretett ember, és mindezt az átmenetet parádésan viszi véghez.

A film Lengyelországban játszódik, napjainkban. Sylwia úgynevezett influencer, edzéseit és mindennapjait a közösségi oldalakon naponta hatszázezren követik. Miközben emberek tömegeit motiválja arra, hogy mozogjanak, a maga köré épített brand biztos megélhetést nyújt neki: nincs olyan életmód-illúziót, sporteszközt, egészséges táplálékot kínáló cég, amellyel ne lenne szerződése.

Körülbelül óránként posztol magáról valamit – ám a nevetős, tökéletes testű és sikeres nőnek csupán a maszkja jelenik meg a közösségi oldalakon. Ő maga spártai életmódot él modern, rideg lakásában, kutyáján kívül senkije sincs. Ennie gyakorlatilag nem szabad, edzései inkább kínzások, öröm nincs az életében, amikor pedig meglátogatja anyját, rádöbbenünk, hogy Sylwia és a lakótelepi lakásban élő idősebb asszony közt akkora a szakadék, amely nem hidalható át.

Egyszerűen más világban élnek: Sylwia egy embertelen, 21. századi iszonyatban, az anyja pedig egy posztszocialista reminiszcenciában. Nincsenek közös szavaik, hogy ezt feloldják, és közös szavak nélkül mintha nem működne a szeretet sem.

Mindeközben a „sikeres, szép nő” (régebben: primadonna) a nem sikeresek és nem szépek irigységét és sóvárgását is kiváltja: az emberek lépten-nyomon megpróbálják rárakni életük terheit, a férfiak prédának, a cégek, amelyekkel szerződésben áll, lélektelen gépnek, megvett rabszolgának tekintik.

Mérhetetlenül és iszonyatosan egyedül van, ám amikor elsírja magát az egyik nyilvános videóposztjában, és arról beszél, hogy szeretne végre ő is gyenge lenni, azok közül, akik körülötte vannak az edzőtárstól a televíziós riporterekig és a menedzserig, egyik sem áll mellé. Mindannyian a bevételt és a brandet féltik – az ember, aki amögött van, senkit nem érdekel. Sylwia annyira egyedül van, hogy voltaképp nincs.

Csak egy Sylwia-brand létezik, amelynek meghatározható ára van. Amikor egy zaklató elkezdi figyelni, összezavarodik, hiszen ez az első olyan emberi „kapcsolata”, amely nem a virtuá­lis világban, hanem a valóságban létezik. A férfitól fél, a valóságossága ugyanakkor vonzza, és amikor tragédiába torkollik az egész (egy edzőtermi partnert megkér, hogy küldje el, de a férfi nem elküldi, hanem összeveri a leselkedőt), Sylwia bebizonyítja, hogy még akkor sem hagy magára egy segítségre szoruló embert, ha őt az egész világ magára hagyta.

Addigra szétrepedezik, lemállik a smink, a szoborból nő lesz, akinek még az utolsó utáni pillanatban is van ereje újból felkelni, elvégezni az aznapi feladatot és egy élő televíziós adásban újra a világ szemébe mondani a magányát – kár, hogy feleslegesen, hiszen ezt a „kitárulkozást” is azonnal beárazzák, kommuniká­ciós fogásnak könyvelik el.

Addigra már nem azt a nőt látjuk, akit az elején, hanem egy másikat, aki a sikeres, irigyelt és gyűlölt nőben lakik – és akire, úgy tűnik, senkinek nincs szüksége.

Sorsát a rendező szépen ellenpontozza: hol egy férjezett egykori barátnő tűnik fel, hol a gyereket váró közeli rokon, hol a másféle terheket hordozó anya, hol egy csúnya rajongó bukkan elő. Mindegyikük azt hiszi, hogy Sylwia „boldog”, hiszen ha azt hisszük, hogy valahol van jobb élet, jobb világ, van, akit irigyelni lehet, könnyebb vinni az elviselhetetlen terheket.

A rideg belső terek, a hideg lakás és a funkcionalista edzőtermek, a dobozból falt nullkalóriás ételek bizarr hátteret adnak mindehhez – az egyetlen emberi szín és momentum az egész filmben az, amikor a zaklatót összeveri az edzőtermi barát, és az arcán végigcsorog a vér. Ugyanúgy, ahogy Sylwia arcán a könnyek. A „sikertelen férfi” és a „sikeres nő” itt egy pillanatra összeér. Hiába – egyikük számára sincs szabadulás a nekik kiosztott új évezredbeli abszurd, iszonyatos, embertelen szerepből.

Magnus von Horn rendező nevét mindenesetre érdemes lesz meg­jegyeznünk.

Sweat
Lengyel–svéd filmdráma, 100 perc, 2020
R.: Magnus von Horn
10/9

Kapcsolódó írásaink