Kultúra
Inkább létezni, mint látszani
Ullmann Péter Ágoston premontrei szerzetes emlékezései
A rendszer illegalitásba kényszerítette a rendet, lehetetlenné tette a missziós parancs látványos teljesítését. A kereten kívüli papok számára a munkáspapság útja maradt. A láthatatlanul ható kovász szerepének elfogadása a világítófáklya-lét helyett. Inkább létezni, mint látszani. Megmaradni – és közben felkészülni arra, hogy „amikor a Jóisten valahol, valamilyen körülmények között használni akar bennünket, akkor használhatók legyünk”.
Ullmann Péter életútjának sokszínűsége mögött ez a készenlét áll. Az 1940-ben született, Kőbányán felcseperedő fiú az esztergomi főegyházmegye papnövendéke lett. A Központi Papnevelő Intézet teológusait azonban 1959-ben az államhatalom eltávolította. Ullmann Péter a Tabódy István által összetartott kispapokkal együtt titkon továbbra is készült hivatására, miközben előbb kántorként, majd műtősfiúként dolgozott, 1965-ben a pécsi egyetem orvoskarára nyert felvételt, de 1967-ben – a ciszterci nővérekkel ápolt kapcsolata miatt – kitiltották a hazai egyetemekről.
Ezután anyagbeszerzőként dolgozott – miközben készült tovább. 1968-ban premontrei örökfogadalmas lett, 1972-ben pedig Krakkóban pappá szentelték – titokban. De még 18 évig a Zenetudományi Intézet alkalmazásában állt, s csak a rendszerváltás után léphetett valós identitásában, szerzetespapként a világ elé: Zsámbék plébánosa lett, majd 1997-től a rend kormányzó perjele Gödöllőn.
A Magyar Nemzeti Levéltár vezetői által gondozott kötetben Ullmann Péter mesél életútjáról. Az interjúztató Ö. Kovács József tapintatosan háttérbe vonul. Szerkesztői munkájáról a kötet jól áttekinthető és világos szerkezete tanúskodik. Vannak ugyan az emlékfolyamban újra és újra visszatérő témák – de ezek annyira meghatározóak az életút egészében és az interjúalany gondolkodásában, hogy nem zavaróak.
Az olvasó kézhez kap még egy nagyvonalú rendtörténeti bevezetést Szabó Csaba tollából. A szöveg gondozása során született jegyzetapparátus egyszerre legalizálja és magyarázza az elhangzottakat, és egyúttal az egyes kérdésekben további elmélyülésre vágyóknak szakirodalmi fogódzókat is nyújt. A kötet végén az elmondottakat egy forrásközléseket tartalmazó fejezet illusztrálja. Ebben Fényi Ottó az illegális rendi életre vonatkozó tanulságos vademecuma mellett állambiztonsági dokumentumok átiratait és indexkivonatot találhatunk. A függeléket egy csaknem ötvenoldalas életrajzi adattár és egy angol nyelvű rezümé zárja.
Az általános rendtörténeti bevezető után már Ullmann Péteré a szó. Ám mielőtt hagyományosnak egyáltalán nem nevezhető életútjával részleteiben is megismerkedhetnénk, betekintést nyerhetünk a 20. századi szövevényes magyar premontrei rendtörténetbe.
A trianoni határok széttagoltságában, majd a különböző államokban eltérő tempóban előretörő kommunizmus tiltásai közepette, szóbeliségre késztetve, a hagyományokat tiszteletben tartva, a vágyak és remények sajátos elegyében igyekeztek tiszta egyházjogi helyzeteket teremteni. Érthető, hogy – mint a kormányzó perjel megjegyzi – még a nyugati rendtársak is fogják a fejüket, ha ennek részleteit, a mai Gödöllői Perjelség létrejöttének előzményeit elmeséli.
Ullmann Péter stílusa sem hétköznapi, egyéniségének hű lenyomata. Mindenekelőtt korrektségre törekvő emlékező. Háborús gyermekkorára tekintve igyekszik szétszálazni a személyes emléknyomokat a családi emlékezet történeteitől. Szeretetteljes emlékező: „ha egyáltalán van bennünk valami jó, azt a szüleinktől örököltük” – mondja például, ugyanakkor pár mondattal is pontosan tudja érzékeltetni mások egyéniségét, vagy egyes élethelyzetek bornírtságát. Őszinte emlékező, aki hajlamos önkritikusan szemlélni önmagát. Tanulmányait például „szertelenül összeszedett ismeretekként” aposztrofálja.
Mondanivalójának hangsúlyai nem fókuszálnak a korszakkal foglalkozó irodalom slágertémáira. Ügynökökről semmit nem hallunk, és csak keveset azokról a perekről, amelyek szele felforgatta életét. Nem mond túl sokat a kihallgatások pszichológiájáról, szellemi birkózásáról sem. Az illegalitásban megélt szerzetesi lét vagy a Lengyelországban megszervezett papszentelés konspirációs hátterét sem ismerhetjük meg részleteiben – mindazt, ami talán „igazán izgalmas” lenne. – Ebben azonban nincs semmi meglepő.
A hallgatás ilyen kérdésekről gyakran tetten érhető a korszakról szóló interjúkban. Az egykor létezett szocializmus évtizedei az idegpályák mélyén máig hatnak e téren. Ullmann Péter már szüleitől is ezt a mentalitást tanulta el („A kisember életét élték […], akiben volt bölcsesség.” – vall róluk), elöljárója is arra utasította, hogy egyetemista létét és a rendőrségi számonkéréseket tudatosan, teljesen válassza el magában. És hallgatást követelt maga a hatalom is. Kihallgatásokra tehát úgy járt, hogy egyetemi hallgatótársai, professzorai arról mit sem tudtak.
A megpróbáltatások lelki mélyütéseinek hatását nem tagadja el, de nem dramatizálja túl. Mindaz már a leülepedett múlt számára: amit részint papként, Istentől érkezettként, részint egy megélt élet szemüvegén át visszanézve, réges-rég elfogadott. Lelkipásztor marad tanúságot téve életéről is: nem egy mondatának mélysége felér egy-egy prédikációval. A kötet egészét jó olvasni – jó lehetett az emlékezéseket hallgatni is. Mert Ullmann Péter érezhető derűvel mesél fordulatos életútjáról.
Premontrei rendtörténet
Az idén kilencszáz esztendős premontrei rend még az Árpád-kor végén megtelepedett hazánkban. A magyar rendtartomány – a premontreiek elnevezésében cirkária – 1320-ban már harminckilenc monostort számlált. A rend karizmáját az alapító, Szent Norbert szándéka szerint az istentisztelet, az élet fenntartásához szükséges közös munka határozta meg, amit a szegényekről, betegekről és zarándokokról történő gondoskodás egészített ki. A közösség alapeszménye az ősegyház volt.
Hazai tevékenységüket azonban a középkorban nem annyira a rendi karizmáról, mint inkább a jogszolgáltatásban betöltött szerepükről ismerhetjük. Már a 12. század végétől működtettek hiteleshelyeket szerte az országban, számos oklevél kiadásáról gondoskodtak Csorna, Hatvan, Jászó, Lelesz, Ság, Turóc, Türje, és Váradelőfok monostorában. A hiteleshelyi tevékenységet és a szerzetesi életformát nem mindig volt könnyű összehangolni, hiszen hivatalos ügyekben néha több napig távol kellett maradniuk a monostori élettől, beleértve a misézést, szilenciumot, a káptalant – miközben világi ruhában jártak-keltek.
E tekintetben a magyarországi premontreiek élete jelentősen eltért nyugat-európai társaikétól.
A 16. század elején ugyanakkor egyetemes reform indult a renden belül, amely a magyar cirkáriára is hatással volt, de a harminc hazai prépostságból csak Lelesz, Turóc, Jászó és Ság állt a megújulás mellé, az esztergomi érsekek közül pedig Bakócz Tamás még támogatta a reformot, utóda azonban már nem.
A mohácsi csatavesztést követően elhagyták hazánkat a monasztikus rendek – a bencések, ciszterciek, premontreiek –, amelyek központja külföldön volt, csupán a ferencesek és a pálosok döntöttek a maradás mellett a háborús viszonyok között. A hátrahagyott kolostorokkal – néhány kivételtől eltekintve – lényegében megszűntek a hiteleshelyek is, a feladatukat az esztergomi székeskáptalan vette át. Volt azonban olyan premontrei monostor, amely már 1526 előtt kikerült a rend tulajdonából: Zsámbék hatalmas premontrei monostora és temploma a 15. században leégett, és minthogy egykori lakói már nem tértek vissza ide, helyüket Hunyadi Mátyás kedves szerzetesei, a pálosok vették át 1475-ben, miután az uralkodó nekik adta a rendházat.
A török hódoltság miatt a rend csak a 18. században tért vissza hazánkba, ekkor is cseh-morva apátságok közbenjárásának köszönhetően. A monostorok közül Csorna, Jászó és Lelesz folytatott továbbra is hiteleshelyi tevékenységet. Bár II. József más szerzetesközösségek mellett föloszlatta a premontrei rendet is, 1802-ben a bencésekkel és a ciszterciekkel együtt mégis visszaállították őket régi jogaikba, kötelezve ugyanakkor a szerzeteseket arra, hogy gimnáziumokban tanítsanak. A jászói prépostság így átvette Rozsnyó, Lőcse, Nagyvárad, Ungvár, majd helyette Kassa gimnáziumát.
A század második felére anyagi okokból mindössze három oktatási intézményük maradt: Rozsnyón, Eperjesen és Nagyváradon. A trianoni béke után mindhárom az országhatáron kívül rekedt, 1919-ben ezért mintegy ötven szerzetes áttelepült Kassáról Magyarországra, és az 1924-ben, Gödöllőn újonnan létesített Szent Norbert Gimnáziumban kezdett tanítani. A rend 20. századi történetének kiemelkedő alakja, Mécs László papköltő azonban sokáig a Felvidéken maradt, 1944-ben költözött csak át Magyarországra, ahol rendjét 1950-ben a kommunista államhatalom föloszlatta, őt pedig 1953-ban koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélte. A premontrei rend újjáalakulására csak a rendszerváltozás után kerülhetett sor.
