Korunk Sohaországa

Benh Zeitlin első filmje, a négy Oscar-díjra jelölt A messzi dél vadjai (2012) című alkotása után most népes stábjával és sajátos alkotói módszerével új Pán Péter-filmet rendezett Wendy címmel. Wendynek (Devin France) nincsen szigorú, de szerető apukája. Csak anyukája (Shay Walker) van, aki rég feladta az álmait annak érdekében, hogy három gyermekét felnevelje. A messzi délen élnek, ahol csak a vonatok zakatolnak egész nap, az étkezőbe pedig, ahol az asszony dolgozik, és a család élete zajlik, leginkább csak alkoholisták járnak.

Naturalista képeken látjuk, ahogy Wendy dundi kisbaba korában megteszi az első lépéseit az örökké zsíros, ragacsos pulton, az italukkal üldögélő törzsvendégek között. Wendy testvérei és a szomszéd kisfiú is ott üldögélnek elnyűtt ruháikban, félretaposott cipőikben, de amikor ráébrednek, milyen sors vár itt rájuk, ha felnőnek, inkább felkapaszkodnak a tehervonatok egyikére, és – mint az összes többi Pán Péter-filmben – elmennek Sohaországba, ahová persze a már nagyobbacska Wendyt is magukkal viszik.

Pán Péter (Yashua Mack) ezúttal afro-amerikai kisfiú, akivel már a vonaton találkoznak. Sohaország most nem az angolszász és antik mítoszok birodalma, apró tündérekkel és szép, de veszedelmes sellőkkel, hanem trópusi sziget, amelyen valaha természeti nép élt, akik otthagytak néhány mítosztöredéket is maguk után, gyarmatosítók is jártak arra, egy épület kusza romja és egy víz alatti kísértethajó maradt utánuk. A sziget, amelyen egy vulkán is füstöl, ketté van osztva. Az egyik felén buja növényzet, a másik felén csupasz kőtenger.

Ez a táj hívja, vonzza magához a kalandokra, felfedezésre vágyó gyermekeket. Ahogy rohannak a képsorokon, a néző pontosan érzékeli, hogy ez most nem gyerekfilm. Akik itt birtokba veszik a tájat, azok sem csak a mostani gyerekek, hanem a mostani felnőttek is, akiket a túlszabályozott társadalmakban most már évszázadok óta választás elé állítanak: vagy felnövünk és megkövülünk, vagy nem növünk fel soha, és az lesz a vesztünk.

A gyerekek eleinte boldogok, körbeszaladgálják a szigetet, lemerülnek a víz alá, cseppkőbarlangban múlatják együtt az időt, kacagnak, zene nélkül is táncolnak, magasba lebbenés nélkül is repülnek, felderítik a kísértethajót. De egy szép napon Wendy egyik testvérének (Gage Naquin) hirtelen megöregszik az egyik keze, és hogy ne valljon szégyent Sohaországban a társai előtt, Pétert arra kéri, vágja le. A kísértethajó gyomrából pedig másik testvére (Gavin Naquin) nem kerül elő élve.

Ha csodákat rejt is Sohaország, és sokszor boldogságot jelent a társakkal együtt rohanás, azért nem veszélytelen ez a világ, és a felelősség itt is megkerülhetetlen, ugyanúgy, mint a felnőttek világában. A felnőttek pedig, ha már beadták annak idején a derekukat, és megöregedtek, egyszerre csak ott teremnek a szigeten, és bármi áron meg akarnak fiatalodni. A kalózhajón sereglő megöregedettek a saját gyerekeiket, az állatokat, a természetet is feláldoznák azért, hogy legalább a testük elveszett fiatalosságát visszakapják.

Van-e visszaút innen Wendyék számára? És ha sikerül hazajutniuk az édesanyjukhoz, hogyan tovább? Miképp lesz majd? Úgy, hogy mindig újra visszanyúlnak a gyermeki énjükhöz, egészen addig, amíg csak tart az erejükből és a hitükből? Ez most a legtöbb, ami lehetséges? Az utolsó képkockákon, amelyeken a felnőtt Wendy hiába fut, már nem tud gyermeki önmagával visszautazni a vonaton Sohaországba, szép lassan arcvonásokat vált. Mit üzen ezzel Zeitlin? Hogy talán lehet még más is az ember, mint amilyennek ma ismeri magát és a belső mozgásterét?