Kultúra

Új korszak kezdődik

„Ha a színház célja a minőségi szórakoztatás, akkor ne mondjuk, hogy a III. Richárd nagyon jó előadása után felcsattanó taps többet ér, mint a Marica grófnőt követő” – hangsúlyozta lapunknak Homonnay Zsolt Jászai Mari-díjas színművész

„A zene nyelvén lehet ugyanolyan hitelességgel beszélni, ahogy prózában” – vallja a Budapesti Operettszínház frissen Jászai-díjjal kitüntetett színművésze, Homonnay Zsolt. A Színház- és Filmművészeti Egyetem új osztályvezető tanárával Felliniről és Shakespeare-ről, az operett életben tartásáról, illetve színészi hozzáállásról is beszélgettünk. Lapunknak még azt is elárulta, milyen tapasztalatokkal tért haza Berlinből.

Új korszak kezdődik
Homonnay szerint az operett nem lehet perifériára állított műfaj, már csak összetettségéből és hagyományaiból fakadóan sem
Fotó: MH

– Február végén ünnepelte az ötvenedik születésnapját, március 15-én pedig Jászai-díjat kapott. Összegezte-e az elmúlt időszakot, csinált-e számvetést ennek apropóján? Mit ad mindehhez az elismerés?

– Mindenképpen új korszakot hoz. Új kihívások érkeztek, amelyekhez fel kell nőni. Izgalmas időszak vár rám. De nem bakancslistázom, hanem megyek előre. Ötvenéves koromra meglett a rendezői diplomám is, amit körülbelül huszonöt éve tologatok magam előtt. Emellett felkértek tanítani a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Közben rengeteget játszom, illetve játszanék, ha lennének előadások – nemcsak streamingek, illetve próbák. És ettől, hogy új felületek nyíltak, nekem is nagyon sok megoldandó dolgom lett: hevernek a fiókomban könyvek, amelyeket szeretnék megcsinálni, ehhez a rendezés nagyon jó impulzusokat adott. Az is biztos, hogy elkezdem a doktori képzést, mert hiába van már két diplomám, a tanításhoz, úgy vélem, nekem is tanulnom kell. Amit eddig csináltam, azt a pályámhoz tanultam: a színészi vagy a rendezői létemhez. Most új korszak kezdődik, abban tanítás is szerepel, ahhoz pedig fel kell nőni.

– Csaknem harminc éve van a pályán. A tapasztalatából mi az, amit feltétlenül szeretne átadni a hallgatóknak?

– Nekem megadatott, hogy kijuthattam Berlinbe, ahol két évig a mi repertoárszínházunktól teljesen eltérő en suite-rendszerben játszottam. Akkor tanultam meg, hogy milyen, ha heti nyolcszor is játszunk, egy bizonyos szint alá akkor sem lehet menni, mindig teljesíteni kell, mindegy, hogy az első, a tizedik vagy az ezerötszázadik előadás. Ez a teljesen más szisztéma napi szintű mentális, testi és hangi tréninget, karbantartást jelent. Mert hiába van szombat délután vagy vasárnap este az előadás, nem laposodhat el, nem lehet unalmas. Esténként kétezer néző előtt a Potsdamer Platzon nincs olyan, hogy ma nem úgy vagyok hangilag – mindig topon kell lenni. Ezt a hozzáállást mindenképpen megtanultam.

– Az operett–musical színész képzés szempontjából mit tart a legfontosabbnak?

– Bár értek támadások azért, mert elvállaltam a tanítást, szakmai megtiszteltetésnek érzem a felkérést. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy egy olyan új generáció jöjjön ki az egyetemről, kerüljön a zenés színpadokra, amelyik nemzetközi szinten is meg tud felelni a modern színház elvárásainak. A legfontosabb elsajátítaniuk, hogy a zene nyelvén lehet ugyanolyan hitelességgel beszélni, ahogy prózában, és hogy a 21. századi színházban a kettő között nem lehet szakadék, határvonal.

Ma már nem elválasztható a kettő, bizony jó színésznek kell lenni és nem mellesleg nagyon profi énekesnek. Önálló egységet, nyelvezetet kell létrehozni, ének, próza és tánc ötvözetét. Nem beszélve arról, hogy egyes szerepkörök csak bizonyos életkorig hitelesek. A színésznek tudnia kell váltani karakterek között. A fiatalság bája, a jó kinézet és a szép hang bizonyos szerepkörökben ideig-óráig működhet.

De alapok nélkül bizonyos mélységeket nem lehet megérinteni soha. Ahhoz, hogy az operett, ami egy – ne felejtsük el – mérhetetlenül összetett műfaj, tovább tudjon élni és a fiatal közönséget is be tudja vonzani, olyan fiatal színészeket kell képezni, akik alkalmasak egy operettszerep eléneklésére, megformálására. Ehhez persze megfelelő képzést is kell nyújtani, de erre garanciát jelentenek azok a kollégák, akik velem együtt vállalták a feladatot, mint Kiss B. Atilla, Földes Tamás, Nádasi Veronika. Ugyanakkor a helyzet nem egyszerű, mert fel is hígult a zenés szakma.

– Hogyan? Mitől?

– Ezt hosszasan lehetne taglalni, mert sokrétű a probléma, és ott kezdődik, hogy érzésem szerint a zenés műfaj mindig picit lenézett volt – már amikor én végeztem a főiskolán, akkor is. Ebben nem tudok udvarias lenni és mást mondani, mert így volt. Például hiába voltunk jóban, a párhuzamos prózai osztályok attitűdjén érezhető volt a „könnyű nektek, ti csak énekelgettek” gondolat.

Pedig nagyon komoly prózai vizsgáink voltak. Azóta eltelt harminc év, és még mindig ez a helyzet, ráadásul sajnos kihat az egész szakmára – elég megnézni a szakmai díjakat, kritikákat, fesztiválokra meghívott előadásokat. Miközben miből gondolja bárki, hogy a zenés színházi inter-pretációnál nincs szükség ugyanarra a színészi vagy rendezői elmélyülésre, alapállapotra, mint a prózánál? A nyomorultak musical Jean Valjean-áriája, a Who am I ugyanazt a kérdést boncolgatja, mint Shakes-peare Hamletje a Lenni vagy nem lenni?-monológban.

Előbbi, ahol még a zenei követelményt is teljesíteni kell, miért ér kevesebbet egy ugyanolyan jó színész alakításában, mint utóbbi? Kaptam olyan visszajelzést háromtagozatos vidéki színházba szerződött kollégától, hogy most már nagyon másképp látja, mert egyik nap Arthur Millert vagy Shakespeare-t játszik, másik nap meg Sünit A padlásban vagy Stázit A Csárdáskirálynőben. Láttam nagyszerű prózai színészeket, akik meglepődtek, hogy egy zenés darabban mennyit kell próbálni, gyakorolni. Őszintén úgy gondolom, ha a színház célja a minőségi szórakoztatás, akkor ne mondjuk, hogy a III. Richárd nagyon jó előadása után felcsattanó taps többet ér, mint a Marica grófnő nagyon jó előadását követő, hiszen mindkettő beteljesítette a szerepét aznap estére.

Érdekes, hogy az angolszász világban ez nem jelent problémát, a Broadwayn vagy a West Enden óriási színészek vállalnak szerepet zenés darabokban, például Judi Dench vagy Meryl Streep, hogy csak két példát említsek. Nem hiszek abban, hogy ezek elválaszthatóak, és bármilyen szempontból jogos ez az álláspont. Közben viszont nincs igazán komolyan vett utánpótlás, azt vettem észre, hogy sok fiatalnál hiányoznak az alapok, és egy ponton túl tényleg nem képesek többre. Ez pedig egy ördögi kör, és tényleg igazuk lesz azoknak, akik azt mondják, hogy „ezek csak énekelgetnek”. A színészi állapot, kondíció, kvalitás a lehető legfontosabb.

– Az operett hungarikum, fontos része az országimázsnak. Az előbb mégis azt mondta, hogy változásokra van szükség a tovább éléséhez. Miért?

– Az operettet értő, szerető közönség öregszik, elfogy, eltűnik, tehát életben tartásához új, fiatal közönséget kell találni. Ehhez pedig tökéletes színházi élményt kell nyújtani, és nem lehet muzeális. Még mindig él egy ilyen téveszme, miközben már rég nem sablonokat és kliséket játszunk. Ha az operettet megtisztítjuk a sémáktól, sztereotípiáktól, nagyon érdekes dolgokat lehet kihozni belőle. Igazából nem létezik olyan, hogy szimplán csak bonviván. Ez a szerepkör nagyon mást jelent a Csókos asszonyban, a Csárdásban és a Maricában vagy A mosoly országában.

Más felkészülést igényel Dorozsmai Pistát játszani a 8. kerületből, az arisztokrata Edvint vagy Szu-Csongot. Csak teljesen hiteles színészi hozzáállással, nagyon jól szabad művelni. Nem lehet perifériára állított, mellékesen kezelt műfaj, már csak összetettségéből és hagyományaiból fakadóan sem. Egyszerre van jelen benne a dráma, a vígjáték, a társadalmi különbségekből adódó konfliktusok, és közben sokszor mérhetetlenül szürreális, a játékszabályok legalább olyan szintű elfogadását igényli a nézőtől, mint az abszurd drámák, egy Harold Pinter vagy egy Örkény. Arról nem beszélve, hogy országértéket is képvisel, nem véletlenül lett hungarikum: az operett szóról rögtön Magyarországra asszociál bárki, ezért hívószó az idelátogató turistáknak.

– Amikor a járványhelyzet megengedi, Maury Yeston és Arthur Kopit Nine című musicaljét próbálja. A főszereplő, Guido eléggé összetett figura…

– Nagyon sok rétegből áll össze a szerep: az alapja Federico Fellini 8 és félje, ahol Fellini tulajdonképpen saját magát idézi meg, és abból lesz Guido – tehát valahol Guidón kívül Fellinit is el kell játszani, és Fellini munkásságát is ismerni kell hozzá. Az pedig még árnyaltabbá teszi, hogy a filmben Marcello Mastroianni alakítja Guidót, azaz Fellinit. Maga a darab a karakter élethelyzetéből fakadó mélypontjára koncentrál, a lélektanra is fókuszál.

Guido, ahogy Fellini is, zseninek van kikiáltva, ami nyomasztja, el is várják tőle a zsenialitást, miközben ő nem akar sallangokra támaszkodni, nem akarja önmagát ismételni, meg akar újulni. Nagyon érdekes a zenei világa egyébként, vannak zenével kísért prózai részei, musicales betétei, aztán jön egy rossinis, donizettis, majdnem operai világ, stílust vált a zeneszerző. Nagyon összetett feladat, amelynek kellő alapok nélkül nehéz nekimenni.

– Az, hogy elvégezte a rendezői szakot, változtatott-e azon, ahogy megformál egy szerepet, akár Guidót?

– A Nine-ban éppen nem annyira a karakter rendezősége, mint inkább az emberi oldala fontos, de igen, máshogy olvasom, nézem a darabokat. Sokkal tudatosabban zárom ki a prekoncepciókat. Nem akarok bedőlni már nekik, nem akarom eldönteni előre, hogy így vagy úgy csinálom, „mert így szokták”.

A gondolati vezérsík mentén szeretném megfejteni a karaktert. A szituációkat is máshogy vizsgálom, a mélyére nézek, megvizsgálom a körülményeket. Például két karakter fizikailag tényleg össze tud-e találkozni, amikor duettet énekelnek… Egy karakter pszichéjén keresztül csomó más is felsejlik. Ha ezt elkezdem boncolgatni, már lehet árnyaltabban fogalmazni, sokkal izgalmasabban lehet felrakni a színpadra, mélyebben, sokkal több vetületét körbejárni.

– Van szerepálma vagy olyan darab, amit feltétlenül szeretne megrendezni?

– Rengeteg van. Az Anna Kareninába szeretném például beledolgozni az eredeti Tolsztojt, a Dorian Graybe Wilde-ot, szeretném megcsinálni az Egerek és emberek zenés változatát, de Molière-t is rendeznék prózában. Harold Pinter Ételliftjét tavaly vizsgarendezésnek átdolgoztam, meg is csináltuk, de főpróbálni már nem tudtuk, azt szeretném befejezni, ha minden jól megy, áprilisban felvesszük. Nagyon érdekel, hogy az 1954-ben felcsapott gondolat hogy néz ki 2021-ben, ráadásul úgy, hogy a két főszereplő férfiből az egyik nő lett – így a darab egész problematikáját árnyalja a férfi-nő viszony.

Andrei Serbantól azt tanultam, hogy bármihez is nyúlunk, annak jelen idejűnek kell lennie. Ami a szerepeket illeti: Miskolcon 2012-ben csináltuk meg A nyomorultak-at, de harmincpár előadás után nem ment tovább, és úgy érzem, nem játszottam ki. A Javert-t játszó Szabó P. Szilveszterrel mindent beletettünk abba a darabba, amit valaha gondoltunk, megtanultunk, tapasztaltunk, a kocsiban is dolgoztunk rajta. Jó lenne még mélyíteni, bővíteni – szívesen játszanám újra Jean Valjeant.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom