Kultúra

Ingarden – fél évszázad távlatából

Hosszú utat járt be az ötven éve elhunyt lengyel filozófus, aki nemzetközi elismerést vívott ki munkásságával

Ötven éve halt meg a kiváló lengyel filozófus, Roman Ingarden – a gondolkodó, aki nemzetközi rangot és elismerést szerzett magának, ami a lengyel filozófia világában is kivételes helyet biztosít számára.

Ingarden – fél évszázad távlatából
Stanislaw Ignacy Witkiewicz 1937-es portréja Roman Ingardenről
Fotó: MH

Csak a 20. század elején, a függetlenné válás küszöbén alakult meg a lwówi (lembergi) egyetemen filozófusok és matematikusok olyan köre, amelynek tagjai közül néhányan, különösen Franciszek Leśniewski és Alfred Tarski világra szóló elismerést és hírnevet szereztek ugyanúgy, mint a zseniális matematikusok – Stefan Banach és Hugo Steinhaus. A matematika és a logika volt ugyanis a specialitása a lwówi filozófiai iskolának, amely szorosan együttműködött a Rudolf Carnap vezette Bécsi Kör logikusaival.

Kijelenthetjük, hogy ebből a lokális körből – kivéve a már említett matematikusokat és néhány logikust – egyedül Roman Ingarden (1893–1970) tudott kiemelkedni. Krakkóban született jómódú polgári családban. Már iskolai évei alatt kitűnt mint szokatlanul és sokoldalúan tehetséges ifjú, aki emellett nagy ambíciókkal és óriási megismerési szenvedéllyel van megáldva. Akkor költő akart lenni. Verseket írt, és Rilkét fordított.

Végül aztán úgy döntött, hogy filozófiát és matematikát fog az egyetemen tanulni. Annak ellenére, hogy – amiről már szó esett – ezek a szakok uralkodtak akkoriban a lwówi egyetemen, nem elégítették ki a fiatal Ingardent. Úgy döntött, hogy külföldön fogja folytatni tanulmányait. Kazimierz Twardowski professzor méltósággal fogadta ezt, és az ifjút rábeszélte, hogy Göttingent válassza. Ingarden 1913-ben itt kezdte el filozófiai és matematikai tanulmányait. Húszéves volt ekkor, és először találkozott a fenomenológiával.

A fenomenológia a filozófia fejlődésének jelentős irányzata, amely a 20. század kezdetétől formálódott, összefüggésben – és alapvetően szemben állva – az amerikai pragmatizmussal, a francia bergsonizmussal, valamint a marxizmus, pozitivizmus különféle válfajaival, végül pedig a pszichologizmussal mint olyan irányzattal, amely módszertani alapja számos stricte filozófiai iskolának.

A fenomenológia – legfőbb alkotója által fölépített – lényegét az ontológia és az ismeretelmélet alkotta. Husserl abból indult ki, hogy a filozófiának biztos, megingathatatlan tudományos alapokra kell támaszkodnia. Úgy vélte, hogy ezeket létre kell hozni, mivel egyetlen addigi tudomány sem nyújt ilyeneket. Pont a fenomenológiának kellett volna ezt megtennie.

Ingarden az új irányzattal Adolf Reinach látványos előadásain ismerkedett meg, de a második félévben már a fenomenológia tényleges megalkotójának, az irányzat „pápájának”, annak az Edmund Husserlnek a szemináriumait látogatta, akit jelenleg is a 20. század egyik legkiválóbb filozófusának tartanak. Ezt a rangos elismerést a Logische Untersuchungen (magyarul: Logikai vizsgálódások) szerzőjének legendás hírű intelligenciája támasztja alá, valamint az a kivételes megismerési szenvedély, amelyhez elpusztíthatatlan alkotói energia és minden probléma mélyreható, szisztematikus analízisének képessége társul. Egy filozófus rangjának szempontjából ugyanilyen jelentősége van koncepciója hatásának, iskolateremtő képességének, amelynek révén hozzájárul a modern filozófia további fejlődéséhez. Hiszen a fenomenológia légkörében alakult Martin Heidegger gondolkodása, aki aztán az oly divatos egzisztencializmust támogatta.

Ingarden életének fenti eseményei: intellektuális érése, egyetemi tanulmányai, amelyek végén, 1918-ban megvédte doktori értekezését – mind az első világháború alatt történtek. A borzalmas háború alatt, amelyben összedőlt a régi világ, felbomlott a Habsburg Monarchia, függetlenné vált Lengyelország. Nehéz ellenállni annak a benyomásnak, hogy ezek a nagy történelmi események mintegy kívül esnek Ingarden életrajzán. 1916-ig Göttingenben tanult (néhány hónapos szünettel, amikor Bécsben folytatta tanulmányait), aztán a korszak végéig Freiburgban lakott. Itt ismerte meg Edith Steint, akkoriban Husserl kiemelkedően tehetséges tanítványát, aki később – elbűvölő élet után – a katolikus egyház szentje, a huszadik századi kereszténység egyik legemblematikusabb alakja lett. Ismeretségük egyfajta intellek­tuális barátsággá fejlődött, amelyet levelezésük bizonyít (csak Edith Stein levelei maradtak fenn).

Ingarden már akkor, nem szakítva a fenomenológiai módszer fő tételeivel, megőrizve tiszteletét Husserl zsenialitása iránt, kezdett tőle eltávolodni. A fenomenológia Husserl által kidolgozott transzcendens változatát a realista verzióval igyekezett szembeállítani.

Több évi németországi, valamint bécsi és freiburgi tartózkodást követően a német nyelvterületről – németül írta filozófiai műveit is – visszatért Lengyelországba, amely 123 évnyi elnyomatás után éppen visszanyerte függetlenségét. Itt addigi fényes tudományos karrierje néhány évre lefékeződött. Házitanítóként kereste kenyerét Tarnowski gróféknál, majd lublini, varsói és toruńi iskolákban dolgozott. Éppen Toruńban írta meg óriási erőfeszítéssel habilitációs tanulmányát. A mű lengyel nyelven született (Ingarden kizárólag anyanyelvén szándékozott írni, így tiltakozva Németország fegyveres bűntettei ellen), de végül ő maga fordította németre, és adta ki Németországban, mivel hazájában erre nem volt lehetősége.

Úgy döntött, hogy Lwówba, kora ifjúsága helyszínére költözik. Az ottani egyetemen foglalkozásokat tartott a hallgatóknak, de változatlanul gimnáziumban is kellett dolgoznia, mivel nem kapott egyetemi katedrát. Annak ellenére, hogy az európai filozófia korifeusai ekkor már az egyik legkiválóbb lengyel filozófusnak tartották. Annak ellenére, hogy maga Husserl is támogatta. A fenomenológia megalkotója próbált közbenjárni ez ügyben, amikor újra közelebbi kapcsolatba került Ingardennel, aki 1927–28-ban Párizsban és Freiburgban tartózkodott, és ott – mellékesen szólva – személyesen is megismerte Heideggert, és szorosabbá tette Edith Steinhez fűződő barátságát. Azon a művön dolgozott ekkoriban, amellyel nemzetközi hírnevet szerzett, és később, nem várt módon, ez lett élete főműve, opus vitae. 1931-ben jelent meg Das literarische Kunstwerk (magyarul: Az irodalmi műalkotás) címmel, és az irodalmi mű eredeti, teljes ontológiája volt a realisztikus fenomenológia szellemé­ben írva, vagyis szembehelyezkedve Husserl transzcendens koncepciójával.

A Lwówi Egyetem bölcsészkarának tanácsa ezek után – már csak komolysága és renoméja védelmében is – nem utasíthatta vissza Ingarden katedra iránti igényét, amelyet már rögtön 1931-ben teljesítettek, de csak két évvel később erősítettek meg. Közben a lengyel fenomenológus hírneve gyorsan növekedett, és egyre szélesebb köröket írt le. Tudományos karrierjének egyre gyorsabb növekedése közben drámai fordulat következett be: kitört a második világháború. Ekkor újra Lwówban telepedett le. Néhány évig a lengyelországi titkos oktatásban is részt vett, ami bátor és a hazafias tett volt, és halállal fenyegetett a megszállók részéről. A lwówi és krakkói egyetem professzorainak egy csoportja a megszállás áldozatául esett. Ingarden megmenekült, és 1945-ben a már szabad Krakkóba telepedett át.

A háború utáni első években, amikor Lengyelország még nem szenvedett a dogmatizmus és a sztálini terror harapófogójában, Ingarden folytatta tudományos tevékenységét, ezúttal – némi gondolkodás után – a Jagelló Egyetem keretében. Intenzíven dolgozott, külföldi filozófiai konferenciákon, kongresszusokon vett részt. Kiadta a Vita a világ létezéséről első két kötetét, amelyben a realista fenomenológia teljes koncepcióját óhajtotta megírni az ontológia és az ismeretelmélet oldaláról nézve. Láthatjuk, hogy következetesen kitartott Husserl idealista koncepciójával ellentétes teóriája mellett.

1950-ben a politikai helyzet változása következményeként kényszerszabadságra küldték, egyúttal megtiltották, hogy fenomenológiai jellegű munkákat írjon azzal a váddal, hogy azok idealista (!) nézeteket terjesztenek.

Korábbi tevékenységéhez a nevezetes 56-os évben tér vissza, bár a kényszerszabadságolás alatt az írást sem hagyta abba a jobb jövő reményében. Ilyen jobb jövőnek kell elismerni az 1956 utáni olvadás éveit. A kedvező politikai és kulturális légkörnek ez az időszaka, amikor elismert filozófus nagyságként beutazta előadásaival és felolvasásaival az egész nyugati világot, beleértve az Amerikai Egyesült Államokat is, alapvetően 1963-ig tartott, amikor is Ingarden nyugdíjba vonult.

Ezután maradt még hét „bő esztendeje”, amikor megőrizte régi alkotói aktivitását és invencióját. Ebben az időszakban főként két monumentális művén dolgozott: az esztétika fenomenológiai teóriáján (három kötetben jelent meg) és a már említett Vita a világ létezéséről c. művén. Gyakorlatilag nem volt beteg, de 1970 júniusában egy gyalogos hegyi túrája másnapján szíve felmondta a szolgálatot.

Nagyon lerövidítve így lehet bemutatni a nagy filozófus életútját.

Olyan században élt, amely elképzelhetetlen haladást hozott az élet különféle területein, milliók esetében személyes boldogságot tartalmazott, de a világ ezen részének történelmébe világháborúkban és helyi konfliktusokban, tömegmészárlásokban és a totális terror fenyegetésében bővelkedő korszakként írta be magát.

Ilyen körülmények között a sors megkímélte Ingardent a kivételes drámáktól és szenvedésektől, bár juttatott neki – mint annyi kortársának – különféle szerencsétlenségeket és gondokat. Olyan írástudó, értelmiségi élete volt az övé, aki tisztességesen, szorgalmasan, sőt önfeláldozóan élte napjait, de arra törekedett, hogy ne kötelezze el magát politikailag, nem kereste a hősiességet mint egzisztenciája személyes igazolását és célját.

E tekintetben érdekes, bár lehet, hogy meglepő lenne az Ingarden – Lukács párhuzam. Szinte egyidősek voltak, néhány év különbséggel születtek tehetős polgári családokban. A Habsburg Monarchia világában növekedtek, korán megmutatták kiváló intellektuális tehetségüket. Mindketten a filozófiát választották életútjukként, német egyetemi közegben képezték magukat, és leginkább németül írtak, ami megkönnyítette nemzetközi karrierjük kialakulását. Filozófusokként az is összekapcsolta őket, hogy bátran szakítottak az irányzatok kanonikus válfajaival, hogy kiegészítették azokat esztétikai teóriákkal, hogy alkotó módon foglalkoztak – jóllehet teljesen eltérő módon – irodalommal. Mindketten aktívak voltak utolsó pillanatukig, mindvégig dolgoztak (legalábbis szándékuk szerint) életművükön. Mindkét mű az ontológiára vonatkozott (Vita a világ létezéséről versus A társadalmi lét ontológiája).

Ami alapvetően megkülönböztette őket, az életviszonyaikból ered. Ingarden modus vivendije már szóba került. Lukács életútja viszont nemcsak „Marxhoz vezető út” volt, ahogyan ő maga fogalmazott ifjúságára utalva, de – ugyanannak a Marxnak híres tézise szerint – a világ megváltoztatásához vezető út is. Aktívan vett részt mindenféle háborúkban és forradalmakban, valamint a hatalomért folyó harcokban és pártok intrikáiban, gyakran a rossz oldalon. w

A szerző a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete, A cikket fordította: Szenyán Erzsébet

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom