Az elmúlás kimerevítése

Csakhogy ez egy Charlie Kaufman-film. A metafilmek koronázatlan királyáról, erről a kiváló humorú, irigylésre méltóan nagy tehetséggel megvert – mert elég csak egy interjút vagy az Adaptáció című filmjét megnéznünk, hogy belássuk, teherként éli meg tehetségét –, nagyszerű művészről van szó. A befejezésen gondolkozom című, több mint kétórás drámája ezúttal meglehetősen kilóg az életművéből. Kaufman ugyan most sem vonakodik áthágni az amerikai tucatfilmek tipikus – mellesleg: végtelenül unalmas és bántóan együgyű – szabályait, de ezúttal teljesen mellőzi a rá olyannyira jellemző komédiát és a metanyelvet. Ehelyett egy kilátástalan, helyenként a horror elemeivel dolgozó rémlátomást vitt vászonra.

A film elején a Jessie Buckley által alakított Lucy áll a történet középpontjában. Az ő gondolatait halljuk, amelyekből kiderül, egyáltalán nem biztos abban, hogy jó ötlet megismernie barátja, Jake (Jesse Plemons) szüleit. Bizonytalan kettejük jövőjét illetően, és úgy érzi, csak azért sodródott bele a kapcsolatba, mert nem képes nemet mondani. Az út azonban rettentően hosszú, közben a hóvihar odakint egyre kegyetlenebb, Jake szüleiről pedig kiderül, valójában rettentően infantilis, szinte nem is e világi emberek.

Az első fél óra alapján a film realistának tűnik, Jake-et és Lucyt látjuk az autóban, és a köztük lévő viszonyt egy intenzív párbeszéd alapján ismerjük meg. Csak ezt követően figyelhetünk fel az egyre sokasodó ellentmondásokra, amelyekről eleinte még azt hihetjük, mi értettünk félre valamit. Kaufman a David Lynchtől is ismert álomlogikát alkalmazza a filmre. A realizmus kereteit az álom törvényszerűségei egyre látványosabban szétfeszítik: a tér és az idő dimenziói abszurd módon elhajlanak, mintha egyszerre látnánk múltat, jelent és jövőt. A szereplőkről pedig egy ponton már nem tudjuk eldönteni, valóban léteznek-e. Hiszen felmerül a kérdés: ha ez egy álom, ki álmodik?

Az életet, jobban mondva az idő folyamában való létezést sokan hasonlították már a zuhanáshoz vagy sebes áramláshoz, és ezzel ez a film sincs másként. Lucy egy alkalommal, miután valóságos rémálmot él át maga is a szülőknél, arról beszél, úgy érzi, mintha ő volna a jeges szél, amely átfúj Jake-en. A film csak lassan fedi fel, hogy valójában tehát róla, Jake-ről szól. Pontosabban: Jake-ben játszódik. Az ő szorongásaiból, emlékeiből, vágyaiból épített rémlátomás ez, amelyben Lucy vagy épp a szülei éppúgy szenvednek és vakon tévelyegnek, mint ő maga.

Kaufman a jól megírt, intellektuális párbeszédekkel, valamint az allegóriajelleg eszközeivel számos témát behoz. Nem azért, hogy bármelyikre is választ adjon, vagy a film fő kérdéseként jelenítse meg – egyszerűen csak rámutat, hogy a létezés, az emberi értelem az ilyen kérdések miatt lesz nehezen elviselhető. Hogy lehetséges-e ma már önállóan gondolkodni, amikor a világtörténelemben mindent és annak ellenkezőjét is gondolták már? Ötleteink, ihleteink, szavaink vajon nem másoktól származnak? Hogyan éljem az életem, ha egyfolytában a döntéseim nem várt következményeivel kell szembesülnöm? Hogyan legyek boldog, ha minden, ami jó, megállíthatatlanul elmúlik? A bennem élő gyerek mihez kezdjen a felnőtt élet szürkeségével? Mihez kezdjek, ha kiderül, hogy középszerű vagyok? A film egy emberi élet egészként való megjelenítése, az elmúlás kimerevítése.

A két főszereplőnek tulajdonképpen nincs lehetősége nagyot játszani, ennélfogva nem is teszik ezt. A játékidő túlnyomó részében melankolikusan figyelik a havas tájat, és közben írókról, filmekről filozófusokról, társadalmi problémákról beszélgetnek. A Jake anyját alakító Toni Collette azonban mellékszerepében is képes megcsillogtatni csodálatos képességeit.

A film egyetlen hátránya, hogy megfeszített figyelmet igényel a nézőtől, ezért a 2 óra 14 perc játékidő némileg túlzásnak tűnik. Mivel kizárólag a szuggesztióra épít, következésképpen önreflexióra kényszeríti a befogadót, a cselekmény egy pontján szükségszerűen eléri célját. Attól a pillanattól, hogy megértjük, mit akar tőlünk, némileg redundánssá válik. Létjogosultságát, ha nem is veszti el, de aktív figyelmünket meglehetősen könnyen.

Az alkotást rendezőként és íróként is jegyző Kaufman sokat akart, de bizonyos értelemben mégis keveset. Az emberi sors drámáját mutatja be, elsősorban érzelmeinkre, nem értelmünkre akar hatni. Zavarosnak ábrázolja az életet, mintha egy útvesztőből kellene kitalálnunk, amelybe sohasem léptünk be. Beszélhetünk róla bármennyit is, egy dolog biztos. Ez a film sötét. És szép. És szomorú.