Kultúra

Krimi versus ismeretelmélet

Újra megjelent az irodalmi Nobel-díjas Peter Handke egyik legismertebb könyve magyarul – A kapus félelme tizenegyesnél című regény a gyilkos elméjében tett körséta

Peter Handke 2019-es irodalmi Nobel-díja kapcsán szinte csak a délszláv háborúval kapcsolatos állásfoglalásáról esett szó, az életműről, amelyet elismertek a díjjal, nem. A Helikon Kiadó most újra megjelentette a szerző talán legismertebb regényét, A kapus félelme tizenegyesnél című könyvet, amely alapjául szolgált a vele jó barátságban lévő Wim Wenders egyik korai filmjének is.

Krimi versus ismeretelmélet
A filozofikus-okos mű mögül hiányozni látszik a lélek
Fotó: AFP/Jonathan Nackstrand

A Tandori Dezső fordításában megjelent, eredetileg 1970-ben kiadott munka a kis terjedelem – kicsit több mint száznegyven oldal – ellenére próbára teszi az olvasót.

A könyv története pár mondatban összefoglalható: Josef Bloch volt futballkapus és gyári munkás egy nap felmond, ő úgy hiszi, elbocsátották. Bécset járja, megismerkedik egy mozipénztárosnővel, akivel együtt tölt egy éjszakát, majd reggel ok nélkül megfojtja. Ezután elutazik egy kisvárosba egy nőismerőséhez. A „krimiben” nincs megoldás, ez a történet ugyanis nem bűnügyi regény, hanem a gyilkos elméjében tett körséta.

Handke már a könyv elején megteremti azt a hideg, mániákus légkört, amelyet végig fenntart: mindent a lassan széteső elmén keresztül érzékelünk mi, olvasók is. Azt látjuk, és azt halljuk, amit Josef Bloch lát és hall, sőt, az író megkísérli, hogy úgy is értelmeztesse velünk a környezet jeleit, mint ahogy a beteg férfi feldolgozza azokat. Így lesznek lényegtelen gesztusokból lényeges mozzanatok, és egy idő után ezért válik nehezen olvashatóvá a regény is, hiszen Handke jó ideig monoton módon leltároz: hosszú, hosszú oldalakon keresztül aprólékosan leírja a ki- és betolt vendéglői székek zaját, az elsötétített ablakból kiáradó zajokat, a férfi által végighallgatott üres párbeszédtöredékeket, amelyek a futballkapus számára nem állnak össze koherens világgá – mint ahogy ő maga sem tud koherens lénnyé válni, minduntalan elmosódik a határ önmaga és az általa észlelt dolgok között. Foglalkoztatja a gyilkosság, de nem a lelkiismeret-furdalás vagy a félelem a fő motívuma a visszagondolásnak, pusztán figyeli a sajtóban megjelenő híradásokat a nyomozásról. A saját gyilkosságával szemben ugyanolyan közönyös, mint a környezetével szemben. A kötet kétharmadánál járunk már, amikor Handke kezdi „megmagyarázni” a Josef Bloch közönyössége és mániákussága mögötti kétségbeesés okát. Eszerint a burkolt írói magyarázat szerint a szavak használhatatlansága, a világ szavak általi leírhatatlansága és emiatti megfoghatatlansága volna az elveszettségérzés gyökere.

Bloch ezzel párhuzamosan megpróbálja megalkotni a saját világleírási modelljét. „A tolakodó részletek mintha teljesen eltorzították volna az alakokat és a környezetet. (…) Úgy lehetett védekezni, ha az ember külön-külön megjelölte őket, s az így nyert jelölést szitokképpen alkalmazta (…) A pult mögött álló vendéglőst például fagylaltkehelynek lehetett nevezni, a pincérnőnek meg azt lehetett odamondani, hogy: „Lyuk a fülcimpán”.” És így tovább, az olvasgató nő neve a Bloch-féle szótárban „retikül”, egy italát sietve felhajtó férfi megjelölése „Nadrágpecsét”, másoké „Kabátslicc”. Egyszerre groteszk és ijesztő a Bloch-féle világ, amelyben végül eljutunk a nyelvvesztésig. Az utolsó oldalon a férfi környezetében lévő tárgyak megnevezése egytől egyig idézőjelbe kerül, mintha már nemcsak Bloch, de az író sem hinné el, hogy a „papírkosár” vagy a „szekrény” szó egy konkrét tárgyat jelöl, sőt, képes ugyanígy gyanús, alkalmazhatatlan kifejezésként idézőjelbe tenni még az elvont fogalmakat is, úgy mint „aztán”, „egy”, „kis”. A végén már nem is szavak, hanem jelek, vonalak, piktogramok állnak a szövegben, egy végképp elvesztett nyelv kifejezései helyett, majd a mélymerülésre egy semmiről sem szóló és semmire sem kötelező zárójelenet jön – egy focimeccs jelenete azzal a bizonyos tizenegyessel –, amellyel véget ér a regény. A világ ugyanolyan leírhatatlan maradt, mégis, tovább kell játszani benne. Hogy elkapják-e valaha Blochot, nem tudjuk meg.

Handke és főhőse legalábbis ismeretelméleti szempontból ott torpan meg, ahol a szimbólumok nyelvén írt különféle tradíciók nyílni kezdenek. A világ a nyelvvel valóban nem írható le maradéktalanul. A 21. századra ez már unt közhely – de hogy ezt az újrafelfedezett tudást vetítené előre A kapus félelme tizenegyesnél, alighanem túlzás. A maga korában nyilvánvalóan revelatív regény lehetett Handkéé, olyan, amely, miközben rávilágít egy fontos ismeretelméleti kérdésre, fókuszba állítja az irodalom anyagát, a nyelvet. Emögül a filo­zofikus-okos regény mögül mégis hiányozni látszik valami, ami még a nyelvtelenségben is megvan. A lélek. Amely – és ezt Dosztojevszkijtől tudjuk – még a gyilkosokban is működik.

Peter Handke: A kapus félelme
Peter Handke: A kapus félelme
Fotó: MH

Kapcsolódó írásaink