Kultúra

Séta a turisták Rómáján túlra

Gianni Di Gregorio filmje nem akar mély társadalmi dráma lenni – Önironikus jelenetsor a mai olasz nagyvárosról – Nyugdíjasnak lenni az Örök Városban

Némi kollektív önirónia nélkül nagyjából élhetetlen egy társadalom. Sőt a kollektív önirónia még akkor is segít, amikor más okból élhetetlen egy társadalom – valami ilyesmi a végkicsengése a Gianni Di Gregorio rendezte Világpolgárok című filmnek, amely szórakoztató módon mutatja meg, hogy milyen az idősek élete a mai Olaszországban.

Séta a turisták Rómáján túlra
A három, teljesen eltérő habitusú nyugdíjas külföldre költözését követhetjük végig
Fotó: Cirko Film

A film három főhőse három, teljesen eltérő habitusú nyugdíjas: a Professzor (Gianni Di Gregorio), Giorgetto (Giorgio Colangeli) és Attilio (Ennio Fantastichini). Noha gyökeresen eltérő személyiségek – a Professzor, a nyugalmazott latin–görög szakos tanár magányos értelmiségi, Giorgetto szélhámos nagyivó, Attilio kisstílű antikbútor-restaurátor és ügyeskedő – egy dologban megegyezik az életük. A turisták miatt méregdrágává vált Rómában sehogy sem tudnak megélni a nyugdíjukból, illetve – Attilio esetében – az ügyeskedésből.

Persze a háttérben Róma közben az Örök Róma: mindenki ismer mindenkit, a csaposok papírcetlin vezetik a törzsvendégek havi számláit, a hivatalokban nem lehet elintézni semmit, a közlekedés idegtépő, mégis: az Örök Róma, Ab Urbe Condita egyetlen hatalmas élőlény, amely az idők végeztéig fog nem működve együttműködni.

A három nyugdíjas hosszas tanakodás után úgy dönt, hogy külföldre költözik, ahol a – magyar mércével mérve is legfeljebb közepes – nyugdíjuk elégséges az életben maradáshoz. Noha Bulgária és Ausztrália is felmerül, végül az Azori-szigetek mellett döntenek, az utazásra való felkészülés ürügyén a rendező pedig végigjáratja hőseivel nemcsak Rómát, de a külvárosokat, a hivatalokat, a városszéli vendéglőket és a társadalom felső és alsó rétegeinek köreit is.

Persze kilóg a lóláb: Gianni Di Gregorio és a forgatókönyvet vele együtt jegyző Marco Pettenello voltaképp nem csinált mást, mint a jól megválasztott alaphelyzetből kibontotta azokat a szituációs gyakorlatokat, amelyek mélyebben átgondolt történet nélkül is működtetik a filmet. Emlékezetes például az a jelenet, amikor a kimerült Professzor, aki lassan kénytelen rájönni, hogy hiába tanított generációkat klasszikus kultúrára, élete végén legfeljebb a tisztes nyomor várja, lerogy egy szökőkút korlátjára, a turisták – sejthetően a gazdag észak-európaiak – pedig afféle kedves római életképet látva a jelenetben, fényképezni kezdik az idős embert. Mit tehet: visszainteget nekik. Aztán a lerobbant Róma-külsőről és a nagybani piac hajnali mogorva pillanatairól kapunk hiteles képet, majd a melegszívű Giorgettónak köszönhetően, aki félig-meddig befogad egy nyomorult sorsú fekete fiút, a néző elgondolkozhat azon is, hogy mi a különbség az európai típusú nyomor és a valódi nyomor közt. Ahogy az elején szóba került, a film szemmel láthatóan azonban nem akar mély társadalmi dráma lenni, a rendező inkább az iróniát teszi meg a gyöngyfüzérként összefűzött jelenetsor működőelvének, humorban oldódik fel a portugálnyelv-óra jelenete, a nyugdíjbiztosítóban zajló jelenet, a híresen borzalmas római buszozás és egyáltalán: az egész film.

Persze a rómaiak, ahogy egy ilyen idős város lakóihoz illik, miközben ironikus–önironikus módon viszonyulnak magukhoz és a városukhoz is, végtelenül bölcsek. Egyszerű természetességgel él bennük az együttérzés, a krisztusi és buddhai tudás – az az alapállás, amely minden világok legműködésképtelenebb városát a legélhetőbbek egyikévé teszi.

A rendező az utolsó pillanatban, mint ahogy egy gép átstartol, felemeli a filmet magasabb regiszterekbe, a furcsa befejezés, a különös, felemás katarzis pedig telitalálat: van ebben hősiesség, szeretet, áldozatvállalás, lokálpatriotizmus, egyszóval jó néhány nagy emberi érzelem, ami a drámához és a valódi vígjátékhoz is egyaránt szükséges.

Gianni Di Gregorio filmje nem „nagy” film. Csak emberi – és nagyon olasz.

Világpolgárok (Cittadini del Mondo)
Olasz vígjáték eredeti nyelven, magyar felirattal, 2019
Rendezte: Gianni Di Gregorio
10/7

Kapcsolódó írásaink

Házvezetési leckék kezdőknek és haladóknak

Ā10. Frankofón Filmnapok és Fesztivál. Martin Provost filmje finom abszurditással, nem didaktikusan közelít a női egyenjogúság kérdéséhez – Juliette Binoche tüneményes mintafeleséget játszik

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom