Kultúra

Mű ideológia és „én” nélkül

Felejthetetlen filmet rendezett Henckel von Donnersmarck a huszadik századi Németország történetéből és Gerhard Richter életéből – Festőnek lenni minden körülményben

Pontos, okos és elgondolkodtató film a Mások élete című Oscar-díjas alkotás rendezője, Florian Henckel von Donnersmarck új munkája, a Mű szerző nélkül. A filmben a rendező a huszadik századi európai képzőművészet alapkérdéseire mutat rá a művész és diktatúra versus művész és szabad világ kontextusában.

Mű ideológia és „én” nélkül
A düsseldorfi professzort alakító Oliver Masucci nyújtja a legjobb alakítást
Fotó: Cirkofilm

A mű alapjául az 1932-ben Drezdában született Gerhard Richter, az utolsó igazán nagy német festő élete szolgált, akit a rendező a filmben Kurt Barnertnek nevezett el, és akit Tom Schilling alakít (közepesen). A történet Kurt kisgyermekkorában kezdődik, azon a hírhedté vált kiállításon, amelyet 1937-ben nyitottak meg Münchenben Elfajzott művészet címmel: Kandinszkij, Klee és mások remekművei közt sétál a kisfiú nagynénjével, a látogatókat pedig épp egy náci „szakember” kalauzolja, aki a hitleri kultúrafelfogás jegyében kifejti, hogy ha nevezett alkotók így látják a világot, akkor elmebetegek, és ebben az esetben ki kell vonni őket a társadalomból, vagy ha nem így látják, de ennek ellenére is így ábrázolják – absztrakt módon –, akkor pedig bűnözők, és ezért kell kivonni őket a társadalomból. Ez a hitleri állam (és minden diktatúra), valamint a kultúra viszonya egyetlen mondatban: ami nem hajlandó az állami valósághamisítás szolgálatába állni – még ha nincs is semmiféle politikai tartalma, hanem egyszerűen csak a művész saját, nem szabályos valóságfelmutatása –, azt meg kell semmisíteni.

A rendező jó arányérzékkel állítja szembe a hitleri diktatúrát a sztálini mintára szervezett diktatúrával. Emlékezetes jelenet, amikor a képzőművészeti főiskola professzora Picasso és társai „egoista” művészetét állítja elrettentő példaként a diákok elé, magából kikelve szidalmazva az én jegyében született művészetet, szembeállítva azt a szocialista realizmus egész társadalom szempontjából „hasznos” szabályrendszerével. Ezt a jelenetet gyönyörűen ellenpontozza a film második felében a düsseldorfi főiskola, ahol a totális szabadság jegyében a professzor azért ordibál, hogy a diákok találják meg végre valódi önmagukat, ami elég nehéz egy olyan közegben, ahol az eredetieskedésen és az egófényezésen kívül semmi nem történik.

Henckel von Donnersmarck mesterien építi fel a társadalmi hátteret is: bemutatja, hogyan lesz a nagyvad, a nácik egyik orvosa, aki a szovjetek bejövetele után egy nappal már oroszul tanul, majd barátságot köt egy orosz tiszttel, az új rendszernek is kegyeltje, miközben Kurtnak a nácikkal csak látszólag kollaboráló apját öngyilkosságba hajszolják. A Sebastian Koch által remekül alakított professzor sorsa ugyanúgy végigfut a filmen, mint a festőé: a rendező érdeme pedig az, hogy nem egydimenziósnak mutatja be az orvost.

Szépen épül fel a diktatúra utáni diktatúra a filmben, és világossá válik az is, hogy miért fordul el a szocreáltól is az új rendszer kiemelt művészének státusát végül elutasító Kurt: nem tud igazat alkotni. Mint minden ideológiai kényszer hatására született műalkotásnál, halott a végeredmény: csak egy politikai berendezkedés illusztrációja.

Donnersmarck aztán a fal megépülte előtti hónapban átrepíti hősét a nyugati oldalra, ahol Kurtnak immár azzal kell szembesülnie, hogy nemcsak úgy nem lehet érvényes művet alkotni, ha a szocializmust kell illusztrálni, de úgy sem, ha annyi a szabály, hogy legyél huszonhat év alatti és provokatív. Vászonhasogatók, testfestők és hisztérikák között keresi mindenki a keleti oldalon szitokszónak számító varázsszót, amit itt a művészet lényegének és céljának tartanak, vagyis, hogy mi az az „ich” (az én) –de hiába. Az „én” is kevés a műhöz, főleg ha csak provokálni tud.

Persze Donnersmarck nem ostoba annyira, hogy komplett műfajokat ítéljen el. Egyszerűen csak arra mutat rá, hogy a minden idők egyik legzseniálisabb alkotóját, Joseph Beuyst idéző düsseldorfi professzorral szemben, aki valóban zseni, más nem lesz az, csak azért, mert festmény helyett installációt épít, vagy rajztanulás helyett lehányja a papírt. Viszont, ha igazi művész, mint Beuys, akkor akármit tehet. Nem a műfaj vagy az „eredetiség” tesz ugyanis művésszé. Művésznek születni kell, majd elképzelhetetlenül kemény munkával ki kell dolgozni az úgynevezett tehetség mentén az életművet. Nagyon szép, ahogy a filmbéli Beuys, akit Oliver Masucci a film legnagyszerűbb színészi teljesítményét nyújtva alakít, és a végül radikálisan más utat választó Kurt egymásra talál.

Kurt végül hátat fordít mind a „keleti”, mind a „nyugati” monomániának. Elvégre egy festőnek nem az ideológiákkal, az „ich”-hel vagy annak hiányával van dolga. Hanem a festékkel és a vászonnal és mindazzal, amit univerzális emberi igazságként fel tud mutatni az eszközeivel. Ettől lett a világon jelenleg élő festők közül Richter az egyik legnagyobb. w

Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor)
Német–olasz történelmi dráma, 2018.
R.: Florian Henckel von Donnersmarck
10/9

Kapcsolódó írásaink

Két kisemmizett ember

ĀTóth Barnabás Akik maradtak című filmje nem hanyagolja el a karakterrajzot – Az utcaképek, a lakásbelsők, az egyszínű öltözetek is a korfestést erősítik

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom