Indiai mese a szerelemről

Egyszerre bájos és tragikus, felszínes és mély, közben pedig erős képekben és szimbólumokban mesél a mai Indiáról; a kérdés csak az, hogy ezeket az utalásokat a primér szinten túl valóban értik-e a nem indiai nézők.

Története a több ezer éves meséket idézi: a szegény fiú, Rafi (Nawazuddin Siddiqui), aki utcai fényképészként dolgozik Mumbaiban, és minden megkeresett rúpiát hazaküld, hogy eltartsa idős nagyanyját, és visszafizesse az elhunyt apja adósságát, egy nap lefényképez India kapujánál egy tébláboló szép lányt.

Miloni (Sanya Malhotra) épp az iskolából igyekszik haza: Rafival szemben gazdag család gyermeke, akit apja mindenképp taníttatni szeretne, mielőtt férjhez adja. Amikor Rafi nem bírja tovább nagyanyja folyamatos könyörgését, hogy nősüljön meg végre, jobb híján elküldi neki a lány fotóját, azt hazudva, hogy megvan a menyasszony. A bonyodalom innen szabályszerűen halad tovább, csak épp a mese egy olyan valós társadalomban játszódik, ahol nemcsak a muszlim és a hindu hagyomány különül el élesen, de a mai napig elképzelhetetlen, hogy egy alsó társadalmi osztályhoz tartozó férfi és egy gazdag lány egyáltalán szóba álljon a szolga-úr viszonyon kívül, magánemberként, nemhogy egymásba szeressen.

Ugyanilyen kínos a bőrszín kérdése, amely a film több jelenetének szolgál alapjául, például amikor kiderül, hogy Rafi, aki a színjáték közben valóban beleszeret Miloniba, fehérítőkrémmel keni magát, vagy amikor az átvert nagymama épp azért fog gyanút, mert Miloni külsőleg nem felel meg az utcai árus mennyasszonya képzeletbeli képének, ráadásul rosszul lesz az utcán vásárolt ételtől, mint ahogy a kétszer is felvett „mozi a moziban” jelenetnél kishíján elájul, amint a vetítőterem sötétjében átfut egy patkány a lábán. A fiú és a lány hiába szeretné egymást, világuk átjárhatatlan, mint Rómeóé és Júliáé.

Mindeközben azonban Miloni családja nem sejt semmit, egyedül a szintén alacsony kasztbéli házvezetőnő előtt buknak le – a házikisasszony és a cseléd egymáshoz való közeledése, a női sorsközösségből épülő bizalom amúgy az egyik legszebb szál a filmben.

Tim Gillis és Ben Kutchins operatőrök mindent kihoztak a képekből, amit lehetett. A város különféle arcai a gyarmati múlt épületeitől a rohadó külvárosig, az összetákolt dobozlakásoktól a lágy fényekben ragyogó szép belső terekig vagy a folyóig és a piacig szépen fényképezett jelenetekben villannak fel a szereplők mögött, és néhány jelenetben: helyett. A színészek legalább annyit adnak hozzá a figurákhoz gesztusaikban, arcjátékukkal, mint amennyit szavakkal. Különösen a Milonit alakító Sanya Malhotra, aki szinte meg sem szólal a filmben, mégis mindent elmesél arról, hogy milyen nőnek lenni egy olyan társadalomban, ahol az önrendelkezést olyan szinten teszik lehetetlenné, hogy még azt sem maga választja ki, hogy milyen színű blúzt visel, nemhogy azt, hogy kihez megy férjhez. (Ugyanakkor – és ez jelzi, hogy azért India is változik – az egyik jelenetben a lány apja tiszteletben tartja lánya döntését, amikor az kikosarazza a ”hozzávaló” kérőjét.)

A mindent átszövő humor, az indiai életre reflektáló önirónia, amely néhol az abszurdig jut el – például ott, amikor az egyik jelenetben Rafi hosszas megbeszélést folytat egy háziszellemmel – ugyanakkor felemeli a filmet a „mese” szintjéről, hogy aztán az utolsó, teljesen váratlan jelenetben a rendező alaposan kijózanítsa és megnevettesse a nézőt.

Az utolsó öt percre tartalékolt bomba mostanában nem szokatlan a filmművészetben. Gondoljunk csak Paolo Genovese filmjére, a Teljesen idegenekre, amely épp azért üt akkorát, mert egy pillanat alatt áll benne a fejéről a talpára a világ, azaz épp azzal zökkent ki, hogy visszazökkent a mindennapokba. Ritesh Batra filmjének is nagyon jót tett ez a megoldás – hiszen egyetlen jelenettel kérdőjelez meg mindent, ami történt a közel kétórás filmidő alatt, szimbolikusan az otthagyott mozivásznon futó bizonytalan végű filmbe tolja át saját filmjének befejezését, miközben visszarepülünk az időben – vagyis tulajdonképpen a nézőre van bízva, hogy miként fejezi be a mesét. Ami legalább annyira gyáva, mint amennyire elegáns megoldás is lehet.

A fénykép (Photograph)
indiai–német–amerikai film, 110 perc, 2019
r.: Ritesh Batra
10/8