A Disney Hamletje új köntösben

A Disney évek óta tartó remake-hullámjának lényege, hogy közkedvelt, zenés rajzfilmjeit, amelyeken generációk nőttek fel, élethűbbé teszi: hol rajzolt karakterek helyett színészekkel (a 2017-ben bemutatott A szépség és a szörnyeteg vagy a készülő Mulan), hol fotórealisztikus technikával megalkotott, a megszólalásig élethű állatokkal. Ez történt 2016-ban A dzsungel könyve esetében és idén Az oroszlánkirállyal, mindkettőt a Marvel-univerzum képregényfilmjeitől érkezett Jon Favreau rendezte. Mivel Az oroszlánkirály népszerűsége 1994 óta töretlen – ami nagyban köszönhető a belőle született, szintén Elton John és Tim Rice által írt musicalnek –, elég nagy elvárásokkal kellett szembenéznie az „élő” verziónak. Egyszerre megfelelni a rajzfilmen felnőtt szülők és a mai gyerekek elképzeléseinek nem lehetetlen, ám elég nehéz. Jon Favreau-nak és csapatának ez egészen jól sikerült – bár persze nem tökéletesen.

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a fentebb már említett új technológiának köszönhetően a film csodálatos színvilágú, valóban szemet gyönyörködtető, és külön dicséret illeti az arc- és szájmozgásokat megalkotó grafikusokat. Ugyanis
a filmben szereplő valódi állatok beszélnek, énekelnek, és ahhoz, hogy ez ne legyen nevetséges, tűpontos mimikára volt szükség.

Azonban a Trónszirt királya, Simba a Hamletre hajazó történetét 2019-ben is az teszi igazán varázslatossá, ami huszonöt évvel ezelőtt: a zene és a mondanivaló. Az a pár egyszerű, mégis mély gondolat, hogy az őseinkre, elődeinkre fontos emlékezni, és csinálhatunk bármit, az ereinkben az ő vérük folyik, ha mégannyira is próbáljuk ezt elfelejteni. Hogy a tetteinkért felelősséget kell vállalni, valamint, hogy az élet örök körforgása megváltoztathatatlan: akkor is ez a helyes, jó világrend, ha néha nem úgy tűnik. Illetve, hogy nem lehet a „Hakuna Matata” szemlélettel mindennek hátat fordítva, senkivel és semmivel nem törődve csak magunknak és a mának élni.

Fontos vonulata mindez az 1994-es rajzfilmnek, amelyet akkor a készítőknek sikerült pár mondatban átadni. Ami rossz az új Oroszlánkirályban, az a túlmagyarázás: hogy már-már didaktikus. Jó kérdés, hogy a dialógusok ilyetén kiegészítéseire miért volt szükség: időhúzásnak kellett, vagy a mai gyerekek képességei miatt, esetleg a készítők nem gondolták, hogy az eredeti írók (Irene Mecchi, Jonathan Roberts és Linda Woolverton) ütős mondatai 2019-ben önmagában is megállják a helyüket. De még Tim Rice dalszövegeit is némileg átdolgozták – legalábbis a magyar változatban. Ez persze csak azoknak zavaró, akik fejből tudják a régi verziót. Ugyanakkor a közönség egy jó része biztosan nosztalgiától hajtva jön, számukra ezek a változtatások furcsák lehetnek. Csakúgy, mint Zordon (Mufasa, az idősebb király gonosz testvére, mint Claudius
a Hamletben) egyetlen dala, a Készülj hát! (Be prepared) elhagyása.

A magyar szinkron egy-két kivételtől eltekintve beszéd- és énekhangilag is felér a ’94-es változathoz. Kiváló választás volt Fekete Ernő Zordon hangjának, Szemenyei János és Faragó András is remekül játsszák a Timon–Pumba párost, sőt, Vass Gábor is kitűnő magyar hangja Mufasának (Simba apja), akitől a legfontosabb mondatokat halljuk. Azért Sinkovits Imre és hangja hiánya fájó, főleg annak tudatában, hogy angolul mindkét verzióban James Earl Jones színész adja a karakter hangját és lelkét is. Mindennek ellenére viszont a karaktereknek nagyon jót tett, hogy árnyaltabb jellemeket kaptak Jon Favreau írógárdájától, talán kevésbé komikusak, ám így motivációik is jobban érthetőek.

Ami egykor Az oroszlánkirályt naggyá tette shakespeare-i és megható története mellett, azok Elton John Oscar-díjas dalai és Hans Zimmer szintén Oscart érő, remekbeszabott filmzenéje. Ha e kettő megvan, akkor tulajdonképpen mindegy, milyen figurákat látunk, vagy ki énekel. A mese működik.

Az oroszlánkirály (The Lion King)
Amerikai zenés családi dráma, 118 perc, 2019., r.: Jon Favreau
10/8