Kultúra

Pokoli zúzda a kánikulában

A magyar előadókat felvonultató, ráhangoló jellegű nulladik nap után szerdán már teljes gőzzel pörgött a VOLT: a Nagyszínpadon a keményebb zenéké volt a főszerep, a június végi tikkasztó hőségben a svéd Amaranthe popmetál-melódiái sikerrel mozgatták meg a közönséget, de kiválóan illeszkedett a nyárba a modern rock kaliforniai fenegyerekeinek, a Papa Roachnak a műsora is, a Slipknot pedig egy olyan brutális koncerttel szakította le az arcunkat, amit sokáig nem fogunk elfelejteni.

Pokoli zúzda a kánikulában
Az Amaranthe kiváló hangulatú bulival nyitotta a napot a nagyszínpadon
Fotó: Facebook/Volt Fesztivál Offici

Már a Keletiből 9:30-kor induló VOLT-vonaton is elég magas volt az egy négyzetméterre jutó Slipknot-pólós emberek száma, ahogy azt sejteni lehetett, szerdán a fesztiválozók nagy része főként Corey Taylorék miatt vette Sopron felé az irányt.

Az utazást az amúgy is embert próbáló melegben az is megnehezítette, hogy a szóban forgó vonatra sajnos jóval több jegyet adtak el, mint amennyi ember kényelmesen elfért a kocsikban, így sokan állva, vagy a földön ülve tették meg a három órás utat. Tragédia persze nem történt, de a komfortérzeten nyilván sokat javított volna, ha mindenkinek jut rendes ülőhely.

A nagyszínpad előtti területet csak fél órával az első koncert előtt, 16:30-kor nyitották meg, de már addigra is sokan várták, hogy lekerüljön a bejutást gátló sárga szalag, a legnagyobb fanatikusok dél körül letáboroztak a környéken, hogy igazán jó helyük legyen a délutáni-esti bulikra – legtöbben persze itt is a Slipknotot várták.

Objektum doboz

Napfény és popmetál

A verőfényes napsütésben hajszálpontosan délután öt órakor kezdett bele műsorába a svéd Amaranthe. A svédekről – bár sokan tán vitatkoznának ezzel az állítással – elmondható, hogy a könnyűzene két ágában is úttörőnek számítanak: az egyik a pop, a másik pedig a dallamos death metal. Nos, az Amaranthe az élő bizonyítéka annak, hogy bármennyire is furcsának tűnhet a két irányzat keresztezése, a dolog abszolút működőképes. Nagyívű dallamok, kellő mennyiségű torzított gitár, egy jó adag elektronika, csipetnyi hörgés, valamint egy remek hangú és elbűvölő énekesnő, meg is van a sikerrecept. Egy ilyen élő koncert alkalmával viszont egyértelműen látható a banda legnagyobb hibája is: külön-külön hallgatva nem feltétlen tűnik föl, így egy órán belül, egymás után hallgatva viszont néha már bántó, hogy bizonyos dalaik mennyire egyformák, ugyanazokból az elemekből építkeznek.

Elize Ryd és Nils Molin, az Amaranthe énekesei
Elize Ryd és Nils Molin, az Amaranthe énekesei
Fotó: Facebook/Volt Fesztivál Offici

Ettől függetlenül persze nem szórakoztunk rosszul, az azonnal ragadó refrének és a táncolható ritmusok még azokat is magukkal ragadták, akik előzetesen nem ismerték a csapatot, jóllehet, komolyabb pogó csak az utolsó két-három számra alakult ki, de ezt írjuk a korai kezdés és a hőség számlájára.

Majdnem Kalifornia

Nem úgy a svédek után következő Papa Roachon, amely időnként a stílusok közt kalandozva – néha furcsa vargabetűket is téve – több mint 25 éve tolja már töretlenül a dallamos modern rock alapú muzsikáját. A srácok a 2000-es évek legelején ,a nu metal-korszakban robbantak be a köztudatba, és bár a mainstreamből azóta kiszorultak, máig relevánsak és érdekesek tudtak maradni, mert egyrészt még mindig nagyon jó dalokat írnak, másrészt úgy voltak képesek időről-dőre frissíteni a hangzásukon, hogy közben nem vesztették el egyéniségüket.

Bár az igazat megvallva az idén megjelent új anyaguk, a Who Do You Trust? dalai egy-két kivétellel nem fogtak meg, őszintén vártam, hátha élőben ráérzek az ízükre. Ez sajnos nem jött össze, egyedül a Feel Like Home tudott elkapni, az viszont nagyon: pop-punkos beütésével remekül idézte meg a kaliforniai hangulatot, ami tökéletesen illett a június végi magyar nyárhoz is.

A Papa Roach frontembere, Jacoby Shaddix szokás szerint nagyon elemében volt
A Papa Roach frontembere, Jacoby Shaddix szokás szerint nagyon elemében volt
Fotó: Facebook/Papa Roach/Bryson Roatch

Ugyan az Amaranthe-tal ellentétben végig ugrált-táncolt-pogózott a közönség, úgy vettem észre, hogy leginkább őket is inkább a régebbi számok hozták lázba: a Getting Away With Murder vagy az érzelmes Scars ma is csontig hatol, ahogy az Infest-album dühös-elkeseredett slágerei, a Between Angels and Insects és a Last Resort is tökéletesek arra, hogy minden fájdalmunkat kiadjuk magunkból, hiába telt el lassan 20 év a megjelenésük óta.

A zenekar frontembere, Jacoby Shaddix ráadásul amellett, hogy hiba nélkül énekel, tökéletesen ért hozzá, hogy kell jó bulit csinálni, és látszik rajta, hogy élvezi a zenélést. Most is végig vigyorogva rohangált, rappelt, ha kellett, ordítozott, pörgött, mint a buszkerék, a hangulata pedig átragadt mindenkire a környéken. Az önfeledt szórakozásba némi komolyságot az a néhány perc vitt, amikor Jacoby megemlékezett a Prodigy nemrégiben elhunyt énekeséről, Keith Flintről, aztán tisztelgésként eljátszották az angol elektro-csapat Firestarter című nótáját, amire persze megint megőrült a hallgatóság.

A Papa Roach tehát megint odacsapott rendesen, ahogy azt a korábbi magyarországi koncertjeiken már megszokhattuk tőlük, de prímet ezen a napon egyértelműen a Slipknot vitte.

A hét főből álló iowai káoszbrigád a legendás latino hiphop-alakulat, a Cypress Hill után vette birtokba a nagyszínpadot. Corey Taylorék nagyjából ugyanannak a korszaknak a „termékei”, mint a Papa Roach, csak ők dallamok meg rappelés helyett – még ha idővel azért lágyultak is - inkább a zsigeri zúzdára helyezték a hangsúlyt, ezzel megmutatva a metalzene egy keményebb oldalát az adidasmelegítős-deszkáscipős tinigenerációnak.

Arról azonban szó sincs, hogy a mostani késő huszonévesek, korai harmincasok nosztalgiabuliját tartották volna, idősebbeket és tinédzsereket is szép számmal lehetett látni Slipknot-pólókban, és a nagyszínpad előtti tisztás is megtelt fesztiválozókkal a kezdésre.

Pusztító metalcirkusz

A forróság ugyan késő estére – 11 óra tájban jártunk már – jelentősen enyhült, a poklot azonban így is sikerült megidézni, ezúttal zenei eszközökkel. A People=Shit gyűlöletbombája megadta az alaphangot, két másik régi klasszikus, a Sic és a Get This pedig tovább fokozta a brutalitást. Elhangzott az augusztusban érkező új korong egyik előzetes tétele, az Unsainted, ahol Corey végre kicsit a tiszta énekhangját is megmutathatta, és persze az olyan slágerek sem maradhattak ki, mint a Duality, a Before I Forget vagy a Psychosocial.

A fekete overallokba és szörnymaszkokba öltözött csapat köztudottan óriási showt csinál minden koncertjén, ez tegnap sem volt másként. Az álarcok és az egységes kezeslábas ellenére nem a külsőségek domináltak. Bár használtak pirotechnikát, de nem kell a Rammsteinhez hasonló szintre gondolni, ahogy olyasfajta monumentális díszleteket sem láthattunk, mint tavaly az Iron Maidentől. Itt minden elsősorban a zenéről szólt, és az azon keresztül áramló energiákról, amelynek gócpontját a frontember, Corey Taylor képezte.

Elképesztő intenzitással vezényelte ezt a metalcirkuszt,a dallamos énektémái ugyanúgy a helyén voltak, mint a velőtrázó ordításai, emellett nem győzte köszönni, hogy a közönség is mennyire vette a lapot, és végig úgy zúzott, mint a színpadot uraló őrült társulat.

A bohócmaszkos ütős, Shawn Crahan az egyik szám alatt égő dobverővel csépelte az egyik hatalmas, kukaszerű fémdobot, a másik perkás, akinek a nevét egyelőre nem hozta nyilvánosságra a banda, gyakran a hangszereire felmászva rázta a fejét, a DJ, Sid Wilson pedig a többiekkel ellentétben nem overallban, hanem egy furcsa, csuklyás kabátban riogatta a népet.

A ráadásban megtörtént a Slipknot koncertek elmaradhatatlan „performansza”, amikor a Spit It Out alatt az énekes leguggoltatja a közönséget, majd a jelére mindenki egyszerre ugrik, aztán a végén egy hasonlóan darálós tétellel, a Surfacinggel lezárták ezt az emlékezetes estét.

A Slipknot megmutatta, miért számítanak még mindig a metalszíntér egyik vezető csapatának, reméljük, Corey Taylor betartja ígéretét, és minél hamarabb újra láthatjuk őket.

Lesznek a folytatásban is igen komoly nevek, elég, ha csak Slashre vagya Black Eyed Peasre gondolunk, az viszont biztos, hogy szerdai fellépők – élükön a Slipknottal – alaposan feladták a leckét az utánuk következő előadóknak

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom