Zseniális, megosztó és megkerülhetetlen

A ma száz éve elhunyt Csontváry Kosztka Tivadarról szólva talán Keserü Ilona, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar festőművész fogalmazott a legpontosabban 2015-ben a budai Várban, a volt Honvéd Főparancsnokság épületében rendezett kiállítás megnyitóján: Csontváry az a festőnk, akit bár kanonizáltak, sehova nem lehet besorolni. Lyka Károly csak néhány mondatot szentel neki a korszak festészetéről szóló monográfiájában, szavait mégis érdemes megfontolni. Szerinte Csontváryban rendkívüli tehetség párosult valamiféle magabízó tudatlansággal, képeinek furcsa hatása pedig épp abban áll, hogy a naivság és ügyefogyottság váltakozik rajtuk a színek finom harmóniájával, ahol pedig szabadon érvényesülnek nála az intuitív erők, megkapók a művei. „Innen van, hogy festőtársainak egy része félreértett zseninek minősítette, más része‚ bomlott dilettánsnak” – írja.

Mielőtt Lyka keménynek tűnő szavait bárki a szívére venné, két dolgot érdemes megfontolni. Egyrészt az edukáció sokszor épp azt „öli meg” a festőben, ami az egyéni hangot biztosítaná – itt megint idézhetjük Keserü Katalin pár évvel ezelőtti szavait, aki azt mondta: Csontváry a stúdiumokat azelőtt hagyta abba, mielőtt az akadémia valami nagyon fontosat elpusztított volna benne. Másrészt a világ festészettörténete nem egy olyan zseniális „dilettánst” ismer, akiknek munkái ma eurómillókat érnek, elég talán a legismertebbet, Henri Rousseau-t említeni, de idecitálhatjuk Van Goghot is vagy a grúz Niko Piroszmanit, akinek pár hónapja a bécsi Albertina szentelt nagykiállítást.

Piroszmanihoz vagy Rousseau-hoz képest Csontváry ugyanakkor nem volt képzetlen, még úgy sem, hogy későn kezdte a pályát. A Kosztka-Mihály Tivadar néven a felvidéki Kisszebenben 1853. július 5-én született későbbi művész, aki eredetileg a budapesti tudományegyetemen szerzett gyógyszerész oklevelet, harminchét évesen, 1880. október 13-án hallott ”égi szózatot”, amely azt közölte vele: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője. Nagyobb Raffaelnél.” Innentől má­niákusan akarta meghaladni Raffaellót, akiről élete végén – csakúgy, mint Michelangelóról – lekicsinylően beszélt.

A korban megszokott módon, másokhoz hasonlóan, Münchenben, Hollósy Simon iskolájában tanult először, majd a párizsi Ju­lian Akadémiára iratkozott be, amelyről annyit mindenképp érdemes tudni, hogy a modern francia és magyar festészet egyik bölcsője volt. Ide járt mások mellett Pierre Bonnard, Maurice Denis, Fernand Léger, Henri Matisse és Édouard Vuillard, sőt Marcel Duchamp is, míg a magyarok közül a Nyolcak festőcsoport legtöbb tagja – Berény Róbert, Czigány Dezső, a Párizsban is jól ismert és sikeres Czóbel Béla, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan –, Egry József és Fényes Adolf is.

Csontváry tehát semmiképp nem volt „naiv” festő, még akkor sem, ha 1896-tól inkább a természetet vallotta mesterének. Gellér Katalin a Magyarok a Julian Akadémián című tanulmányában ír arról, hogy az 1896-ban beiratkozott festő miért hagyta ott az intézményt: a zsúfoltság miatt lehetetlen volt nagyobb képeket készíteni, ahogy ő maga írta: „a nagyarányú rajzolás nem volt megengedve”. Későbbi monumentális vásznai ismere­tében érthető, miért nem felelt meg neki így az iskola. Ő maga első komoly festményének a Vihar a nagy Hortobágyon című 1903-as festményét tekintette. Szintén korai mű a Kocsizás Athénben újholdnál című, ismert képe.

Egy évvel később kezdett neki az egyik leg­ismertebb vászonnak, A taorminai görög színház romjai címűnek – ekkor már igazi világjáró volt: járt Egyiptomban, Palesztinában, és Athénben is. Kairóban talált rá a „színek világításbeli fokozatainak” törvényeire, sajátosan értelmezett plein air megoldására, amelyet „napútfestészetnek” nevezett – emlékeztet az MTI portréja. A fő művének érzett legnagyobb méretű vásznat, a Naptemplom Baalbekben-t 1906-ban festette. Életrajza szerint Szíriából Párizsba, majd ismét a libanoni hegyekbe utazott, ennek az útnak a hatására készült a Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban, majd a Mária kútja Názáretben és a Marokkói tanító. Csontváry festészetének legsajátságosabb vonása az izzó, szinte belülről világító színek alkalmazása. Mint nemrég kiderült, gyógyszerészeti tanulmányait felhasználva maga keverte a színeket, anilinalapú festéket használva a nap prizma által felbontott fehér fényének spektrális színeihez. Műveit először 1905-ben Budapesten, majd 1907-ben Párizsban állította ki. Alkotásait Magyarországon gúny és értetlenség fogadta, így utolsó képét, a Tengerparti sétalovaglást teljesen be sem fejezve, 1909-ben felhagyott a festéssel. Innentől írt.

Műveit (Energia és művészet – A kultúrember tévedése; A lángész. Ki lehet és ki nem lehet zseni; Önéletrajz; A Pozitívum; A Tekintély) sokan csupán egy bomlott elme dokumentumainak tartják, noha nem állapítható meg egyértelműen, hogy skizofréniá­val vagy más betegséggel küszködött volna. A művész állapota folyamatosan romlott, 1916-ban jelen volt ugyan az utolsó magyar király, IV. Károly koronázásán, de egészségi állapota miatt nem tudta végignézni. Nem sokkal később, 1919. június 20-án elszegényedve halt meg a budapesti Új Szent János Kórházban. Sírja az Óbudai temetőben volt, de a harmincéves megváltási idő lejárta után exhumálták, és közös sírba helyezték hamvait. A Fiumei úti Nemzeti Sírkertben csak a festő síremléke áll.

Az, hogy képei megmaradtak, csupán a szerencsén múlt: örökösei a jó minőségű belga vásznakat kocsiponyvaként szándékozták elárverezni fuvarosoknak, egy fiatal építész, Gerlóczy Gedeon azonban felismerte értéküket, és a festő halála után, 1919 őszén felvásárolta a hagyatékot, majd hosszú évekig a garázsában tárolt ötvenhat hatalmas méretű képet felgöngyölve. Ő gyűjtötte össze a kéziratos hagyatékot is. Gerlóczy rendkívül sokat tett Csontváry elismertetéséért, a gyűjteményében levő képekből jött létre 1973-ban a Csontváry Múzeum Pécsett. A felfedezéstől a múzeum létrejöttéig, majd a 2015-ben Gulyás Gábor kurátori munkájának köszönhetően megrendezett óriástárlatig azonban korántsem vezetett sima út.

Noha Vaszary János, a kor meghatározó festője és festő tanára már 1930-ban lelkesen írt az első posztumusz kiállítás után a művekről, a kor másik nagy művésze és oktatója, Bernáth Aurél 1947-ben úgy vélekedett: az, amit Csontváry művelt, az elmebetegek festészete. Ennek fényében nem meglepő, hogy a Franciaországban élő Reigl Judit festőművész egy beszélgetésben úgy emlékezett, a háború után forradalmat kellett csinálni a főiskolán Csontváry miatt. Ekkoriban a képek a Szépművészeti Múzeum vizes pincéjében, majd a Képzőművészeti Főiskolán álltak – a diákok pedig hiába követelték a folyosón elhelyezett feliratokon („Csontváryt a falakra!”) a kiállítást, tárlat nem lett, csak büntetés.

Amikor aztán 1958-ban – az 1957-es nagy fordulat, a Tavaszi Tárlat után, amely az első olyan esemény volt, amelyen nemcsak szocreál, hanem absztrakt művek is kikerülhettek – a brüsszeli világkiállításon bemutatták a Tengerparti sétalovaglást, lassan elindult a kanonizáció. A műveket 1962-ben Brüsszelben állították ki, majd 1963-ban Székesfehérváron és Budapesten, a Nemzeti Galériában. A kor legjelentősebb művészettörténészeinek egyike, Németh Lajos monográfiáját írt a festőről 1964-ben, majd írásaiból jelent meg válogatás. Az 1963-as székesfehérvári tárlat után Fülep Lajos, a kor meghatározó művészettörténésze már reménykedett benne, hogy végre átszakadt a gát – az életmű recepciója azonban azóta is vegyes.

Azaz, a ma száz éve halott Csontváry Kosztka Tivadar, a napút festője a mai napig megosztja a szakmát és a közönséget egy­aránt. Akár szeretjük, akár nem, egy biztos: megkerülhetetlen az életműve.