„Szép Remedios én vagyok!”

A félévente megrendezett Margó Irodalmi Fesztivál az irodalom világán kívüli meghívottakkal is erősíti egyébként is erős programját, a 90. Ünnepi Könyvhét kísérőrendezvényén – mások mellett – Udvaros Dorottya színművész volt a Margó Extra vendége. A Kossuth-díjas alkotóval pénteken a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán zajlott beszélgetés.

Ott Anna újságíró első kérdésére, hogy volt-e gyermekkorát meghatározó olvasmánya, Udvaros hezitálás után azt felelte: „Nem, őszintén szólva nem, egyáltalán nem ragadott meg semmi.”

A perzselő esti nap elől a Károlyi étterem előtti árnyékos területre húzódó közönség mosolygott, elvégre ezt tette a kendőzetlenül válaszoló színművész is.

Udvaros ezt követően elmesélte, édesapjának, az idén kilencvennégy éves Udvaros Béla színpadi rendezőnek reneszánsz méretű könyvtára volt már fél évszázada is, később több mint ezerhatszáz irodalmi estet tartott. Kislányként egyfajta díszletelemként tekintett a könyvek garmadájára, gyermekkorában csak két mesekönyv hatotta meg: címükre nem emlékszik, de a legnagyobb élményt az jelentette, amiben szerepelt egy Nyafi névre keresztelt kismackó, illetve az, amiben egy elvarázsolt macskakölyökből boszorkány lesz.

A sok témát érintő, szinte percre pontosan egyórás beszélgetésen Udvaros – számottevő öniróniáról tanúbizonyosságot téve – szólt arról is, hogy nem meséltek neki a szülei. Nemcsak édesapja, hanem 1998-ban elhunyt édesanyja, Dévay Camilla színművész is „élete javarészét” a kecskeméti Katona József Színházban töltötte, az 1950-es és 1960-as években a színészlakások pedig kicsik voltak ahhoz, hogy az alkotók gyermekükkel lakjanak bennük, így „leginkább családoknál, néniknél” töltötte gyermekkorát.

A beszélgetés érdemi részében Sziráky Lucy megformálója vállalta családi kapcsolatainak publikum előtti kibeszélését: felidézte, hétfőnként szünnap volt a vidéki színházaknál, nyaranta pedig Baján vendégszerepelt a kecskeméti társulat, ahol eljátszották a repertoár nagy részét – a művészek általában a nap felét családtagjaikkal töltötték, akikkel gyakorta fürödtek a Sugovicában, este viszont színpadra álltak.

Elárulta, máig nem érti, miként eshetett meg, hogy a sváb–zsidó felmenőktől származó édesapját hatévesen árván hagyta a nagyanyja és nagyapja családja is, édesanyjáról pedig azt mondta, „nagyon intenzív jelenléttel bíró ember volt, ahogyan sokszor én is az vagyok a fiamnak”. Mint felidézte: egyszer az öltözőfolyosókon ököllel kezdte püfölni Dévay színpadi partnerét, miután látta, hogy a férfi színpadon, az előadás közben megcsókolta az édesanyját.

Udvaros színpadi és filmes alkotásokról is elmondta az egyenes véleményét, de Ottnak sikerült a beszélgetés végén visszakanyarodnia az irodalomhoz. A művész, aki „szöszmötölősen” alapos olvasónak tartja magát, Gabriel García Márquez Száz év magány című, valamint Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács című kötetét hozta magával. Megmutatta, előbbi kötetbe piros nyilakkal és szívekkel, nagyobb karikákkal jelölte a számára kedves részeket, a legfontosabb szövegközöket piros hullámos vonallal emelte ki.

Elmesélte azt is, hogy a moszkvai filmfesztiválon találkozott a Nobel-díjas kolumbiai íróval, akitől annak ellenére, hogy nem autogramgyűjtő, kért aláírást – amúgy Sławomir Mrożek lengyel íróval is hasonló kivételt tett. Sőt, azt találta mondani Márqueznek, hogy ő maga szép Remedios a regényből.

 Szólt arról is, hogy Bartis Attila Nyugalom című munkájával összefonódott az élete: színpadon és filmen is eljátszotta Weér Rebekát, a családját megnyomorító, visszavonult színésznőt, akiben egy az egyben édesanyját látja.