A budapesti lakótelepek építési kísérlete

Három modellt láthatunk a Lakótelep-építési és társadalmi kísérletek a ’60–’70-es években című kiállításon a Lechner Tudásközpontban. A tárlaton tervrajzok, korabeli filmek, archív és mai fotók, a frissen beköltözők egyéni történetei, interaktív eszközök élvezetesen mutatják be Budafok, Kelenföld és Újpalota lakónegyedeit. A korszak jobb megértését segítik a meghatározó építészek, várostervezők, szociológusok, politikusok elbeszélései is. Budafokon még a házgyárak előtti programban született az úgynevezett kísérleti lakótelep a ’60-as évek elején, sorházakkal, toronyházakkal, szolgáltatóházzal. Kelenföldön 1970 végére 8500 lakás épült, tíz évvel később megvalósult a lakótelep központja is üzletsorral, klubházzal, mozival és irodaházzal, továbbá itt létesült Buda egyik legnagyobb parkja. Feltehetjük a kérdést, amit a kiállítás kurátorai is feltesznek: hogyan silányodott mindez csupán mennyiségi szempontokat előtérbe helyező, tömeges lakásépítéssé, olyan lakásokkal, amelyek nem elégítik ki az egyéni élet igényeit?

Budapesten a belső városrészek körül szinte összefüggő lakótelepi gyűrű jött létre két nagy ütemben: 1961 és 1975, majd 1976 és 1990 között több mint 190 ezer házgyári lakás megépítésével. Különösen az első időszakban a lakásválaszték csak néhány méretre szorítkozott, 50 négyzetméter körüli átlagos alapterülettel. A legfájóbb sok lakótelep esetében az, hogy néhány alapvető intézményen – iskolán, óvodán, bölcsődén és orvosi rendelőn – kívül, különösen a közösségi, közművelődési létesítmények hiányoznak. Emiatt a frissen beköltözők kezdeti lelkesedését kiábrándultság vette át. Sok helyen igaz ez a közösségi közlekedésre, Újpalotának például a kezdetekkor metrót ígértek. Eltelt ötven év, és ebből sem lett semmi.

A főváros nagy lakótelepei természetesen fekvésük, infrastruktúrájuk alapján nagyon különbözőek, a kelenföldi lakótelepet például az oda kiérkező 4-es metró jelentősen felértékelte. A ’60–’70-es évek nagy építési és társadalmi kísérlete sok vonatkozásban kísérlet, a lakótelepek java része telep maradt, hiányos intézményi struktúrával, elavult és energiafaló lakóépületekkel, azonban nagy értékük a ma már negyven–ötvenéves faállomány.

Ezekre az alapadottságokra épülhet a Budapest 2030 program lakótelepekkel kapcsolatos része három alapvető igény kielégítésével. Elsőként a városszerkezetben elfoglalt helyzetüket kell megvizsgálni és javítani, ahol kell, közlekedésfejlesztéssel, kapcsolódó munkahelyi és intézményi beruházásokkal. Másrészt magát a lakótelepet kell városiassá tenni elsősorban a közösségi infrastruktúra kiépítésével, felújításával, amibe beletartoznak a hiányzó parkolók is. A harmadik elem maguknak a lakóépületeknek a megújulása. Ez is számtalan beavatkozást igényel, teljes körű felújítást a homlokzati hőszigeteléstől a belső gépészeti átépítésen át a lépcsőház és környéke megújításáig, sőt új közösségi terek kialakítását is meg lehet célozni. Amennyiben a minimum tízéves program végeredménye egy élhetőbb, igényesebb lakásstruktúra lesz, akkor kimondhatjuk, hogy a ’60–’70-es évek sok sebből vérző építészeti és társadalmi lakótelepépítési kísérlete nem maradt kísérlet, hanem távlatos eredménnyel zárulhat. Ennek érdekében a tulajdonosi közösségeknek, az önkormányzatoknak és az államnak is összehangolt erőfeszítéseket kell tenniük. A program megvalósítása számos szakterület – város- és tájtervező, építész, közlekedésmérnök, szociológus, közösségfejlesztő, jogász, közgazdász – együttműködését igényli. Örvendetes, hogy a Lechner Tudásközpontban őrzött sokrétű dokumentumkincs is része lehet ennek a több százezer budapestit érintő programnak. w

A szerző okleveles építészmérnök,

városépítési–gazdálkodási szakmérnök